Másokkal törődsz, magaddal nem? Vigyázz, people pleaser vagy!

„Világéletemben mindenki kedvelt. Legalábbis addig, amíg a kihasználhatóságig önfeláldozó voltam – meséli Márti. – Évekig nem ismertem fel, hogy a kényszeres megfelelési kényszer miatt vagyok olyan „cuki”, és a környezetemnek csak addig kellek, amíg mindezt megkapják tőlem.

Aztán két éve eljutottam a teljes kiégés és fásultság állapotába. Belefáradtam, hogy a munkahelyemen folyton én voltam a megmentő jó tündér, akivel műszakot lehetett cserélni. Akitől ki lehetett könyörögni, hogy a szabadsága alatt is dolgozzon. A családomban én voltam, aki minden kínos helyzetet megoldott, minden kellemetlen beszélgetést bevállalt, valamennyi összejövetelt megszervezett.

A barátaim szintúgy számíthattak rám bármiben. Állandóan volt valami dolgom, az egyiknek a gyerekére vigyáztam, a másiknak a háziállataira az üzleti útjai alatt. Bármikor bárkinek a rendelkezésére álltam, ha szerelmi bánata, munkahelyi problémája, önértékelési válsága támadt. Az óvodás gyerekeim körül is mindent egyedül akartam ellátni, nem fogadtam el sem a férjem, sem az anyósom segítségét.

És sokáig én voltam a legjobban meggyőződve arról, hogy mindezt élvezem. Két éve aztán mintha elromlott volna bennem valami. A kedélyállapotom gyakran változott, sokat sírtam ok nélkül, a kimerültség teljesen padlóra vitt. Sosem ismertem volna be, hogy baj van, ha a főnököm a tiltakozásom ellenére nem uszítja rám a munkahelyi pszichológust.

A nő  csak arra kért, beszéljek magamról egy kicsit, egy fél óra múlva pedig annyit mondott: „Ismeri a people pleaser kifejezést? Olvasson utána, aztán ha úgy érzi, hogy még szívesen beszélgetne velem, keressen meg.” Rettenetesen bosszantott, hogy valami címkét akar rám aggatni, de nem bírtam a kíváncsiságommal, rákerestem a kifejezésre.

FORRÁS: UNSPLASH

És a people pleaser leírásánál döbbenten magamra ismertem. Az ilyen ember mindenkivel nagyon segítőkész, bárkiért bármit megtesz – csak magáért nem. Kerüli a konfliktust, mert nem bírja elviselni, ha nem szeretik. Az összes idejét és energiáját másokra áldozza, miközben lassan felégeti önmagát. Rájöttem, hogy ez vagyok én. Egy másokért élő ember, aki hamarosan belepusztul a kishitűsége miatti megfelelési kényszerbe.

A pszichológushoz csak egyszer mentem vissza, ám az is sokat segített, hogy később már magamban felismerjem a miérteket. Nem volt nehéz rájönni, hogy egy gyerekkori sérülést húzok magammal, amit a maximalista szüleimnek köszönhetek. Anyámék mindent megadtak nekem, de a szeretet kimutatása egyiküknek sem ment.

Így már kicsiként rájöttem, hogy ha kedvességet, elismerő szavakat szeretnék kapni, akkor le kell valamit tennem az asztalra, teljesítenem kell. Valószínűleg ez a beidegződés nyomta rá aztán a bélyegét az egész életemre. Ezután tudatosan belefogtam a változtatásba. A reakciók tanulságosak voltak. Döbbenet, hogy a többség milyen kelletlenül és szinte felháborodva fogadta, hogy immár nem ugrok minden egyes kérésre, és a véleményemnek is hangot adok.

Mostanra a baráti köröm nagy része lemorzsolódott – akik azonban maradtak, azoknak valóban én vagyok a fontos, nem pedig a „szolgálataim”. Tökéletes munkaerőnek sem tartanak már, simán visszautasítom a túlórát és a szívességeket, ha éppen fáradt vagyok, vagy dolgom van. A gyakoribb konfliktusok ellenére az életem mégis sokkal kiegyensúlyozottabb, a házasságom pedig szintekkel javult.A férjem egy kipihentebb, harmonikusabb nőt kap otthon, aki nem fél sem nemet mondani, sem segítséget kérni.

Már nem vagyok people pleaser.

És ha olyan embert látok, akiről messziről ordít, hogy ő igen, elmesélem neki a történetemet. Semmi értelme egy olyan megbecsülésért feláldozni magunkat, ami csak látszólagos. Empatikusnak és segítőkésznek kell lenni, de nem az önfeláldozásig. De ezt mindenki a maga bőrén tanulja meg.”

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂