Mától nem vagyok az anyád – tönkretettél, ezért eltaszítalak!

Igazi kánikula fojtogatja a tájat. Ma Elvira utoljára csukja be maga mögött a kertkaput. Ismerős zörgéssel válik el az öreg kulcs végleg a zártól. Az asszony ráncos keze időzik még egy pillanatot a kilincsen. Muszáj visszanéznie a házra, csak még egyszer. 

Pedig minden szegletétől elbúcsúzott már. Minden kis sarokból egy-egy pillanat köszönt vissza. A küszöb, amin át Misi, a férje ölben vitte a beköltözésük napján. A hálószoba csupasz falai közt talán még mindig az összebújva töltött éjszakák illata lengett. Ni, a kis horpadás a konyhapulton, ahová Mihály a bögrét ejtette azon a régi reggelen.

„Mihály – szólította meg a felesége – hát egy komoly édesapát mégsem misikézhetnek otthon, igaz-e?” Az újdonsült apuka kezéből ezért csusszant ki a tea. Elvira végigsétált a szobákon és az életén: itt volt a fotel, amibe kapaszkodva a kis Olivér járni tanult. A karcok a padlón, ahová százszor, ezerszer dobta a fitos orrú kamaszfiú az iskolatáskát.

A kétszárnyú ablak, amit olyan sokszor bezártak nyáron is, nehogy a szomszédok meghallják a rendszeres veszekedéseket. Amott a földön az a világosabb folt a kék szőnyeg helye, amire Misi zuhant, amikor elvitte a szíve. Elvira sokáig küzdött magával, hogy ne a fiát okolja az apja haláláért. Ahogy Oli nőtt, úgy tűnt el lassan az engedelmes, vidám kissrác, hogy a helyét egy egyre önzőbb, szinte idegen férfi vegye át.

Neki mindenből csak a legjobb volt elég jó. Sokszor csak pénzért járt haza. Dolgozott ugyan mindig valamit, de nem sokáig maradt meg egyetlen helyen sem. Amit keresett, szerinte alamizsna volt, ő viszont élni akart. Elvira nem tudott rájönni, hol rontotta így el: saját magát hibáztatta a fia viselkedéséért. Ennek ellenére sokszor kisegítette Olivért, úgy is, hogy Misi határozottan megtiltotta.

FORRÁS: UNSPLASH

A fiuk ugyanis az utolsó fillérig elszórta azt a pénzt is, amit „kölcsönbe, csak a következő fizetésig” kért el. Eközben hazudott, folyamatosan, bármiről és mindenkinek. Semmilyen szülői kérés, könyörgés nem hatotta meg, kifordult magából, ha szólni mertek. A húszas éveit végigdorbézolta, néha hetekig nem tudtak róla. Ha mégis, abban nem volt köszönet.

Egy nap aztán, már bőven túl a harmincon, egy helyes, fiatal lánnyal állított haza, akinek ott helyben gyűrűt húzott az ujjára. Elvira titokban örült: a lány kedves mosolya, tiszta tekintete elültette benne a reményt, hogy Olivér lehiggad, és végre felnő mellette. Misi csak csendesen megcsóválta a fejét. Sajnos neki lett igaza. A fiatalok eleinte gyakran jöttek.

Iza szép arca viszont minden héttel soványabb, mosolya halványabb lett, majd a találkozások is ritkultak. Egy szombaton a lány egyik szeme alatt mérges lila véraláfutás ült. A kérdésre Olivér felelt: „Megbotlott, mert egy kétballábas tehén.” Elvirába ekkor hasított a felismerés: nagy a baj. Olivér ordítva tiltakozott, ha megpróbáltak a lelkére beszélni.

Az apjával mindenkinél durvább volt. Egy este Elvira sírva vallotta be Misinek: fél a saját gyermekétől. Azt viszont soha nem sejtette, hogy egy nap majd egyszerre veszíti el a fiát és a férjét is. Olivér akkor egymaga jelent meg. Elmondta, hogy Iza terhes, ő viszont nem akarja a gyereket. A babától már nem szabadulhatnak meg, „mert ez az idióta picsa nem kapcsolt időben”.

A legnagyobb természetességgel közölte: nem hajlandó az életét tönkretenni, úgyhogy kirakta a feleségét fattyastól, és most neki pénz kell, mert külföldre megy. Az apját még senki nem látta így kiborulni, Elvira a széken zokogott, Olivér pedig bevágta maga után az ajtót, ahogy elviharzott. Aznap éjjel Misi szíve megszakadt. Olivért a temetésen sem látták.

Elvira úgy érezte, egy szörnyeteg kiharapott egy óriási darabot a lelkéből. Hosszú hetekig csak arra vágyott, hogy Misi után mehessen. Egy reggel azonban furcsa eltökéltséggel ébredt, a döntést pedig már meghozta. Eladja a házat, ami egymagának úgyis túl nagy, túl üres. Beköltözik egy pici lakásba, a maradékból pedig majd támogatja Izát meg a gyereket. A többi majd csak lesz valahogy.

Ezért áll most itt, és ezért búcsúzik, nemcsak a háztól, de mindentől, ami volt és ami lehetett volna.

A megcsörrenő telefonnak még örül is: így nem ér rá átadni magát a bánatnak. A kijelzőre pillantva hirtelen elapadnak a könnyei. A hívó: „Kisfiam”. Ujjai a tűző napon is jéggé fagynak, miközben elutasítja a hívást, és lassan elsüllyeszti a telefont a táskájában.

Nyitókép: Unsplash