Megerősödtél a szerelmemtől – most kisétálsz az ajtón…

Két napja csak fekszem az ágyban. A hétköznapjaimat a túlélés vezérli – az ösztön, a megszokás lökdös előre, hogy aztán legyen újra esélyem a lelki kínjaimat fizikai pihenéssel orvosolni. 

Még mindig fáj, hogy elmentél. Még mindig fáj, hogy így mentél el. Tudod, gyermeki és nevetséges, hogy a fenébe tudok minden férfi „én soha nem foglak bántani” kezdetű dumájának bedőlni. Dehogynem. Szinte mindannyian fogtok, ha nem is tudatosan. Én pedig hiába tudom, hogy senki nem hasonlítható a másik emberhez, és senki hibáiért nincs jogunk a másikat büntetni.

Valahogy a kétség mégis megbújik bennem. Ott csorog a vérrel az ereimben, ott lüktet a szívem minden egyes dobbanásában. Ott van a kapkodó lélegzetvételeimben, mikor eszembe jutsz, és a zajokban, amikor félálomban azt hiszem, a te autód parkol be épp a házam elé. Megmérgez. A kétely nem hagy élni. Szorosan fogja a kezeimet, és húzna vissza hozzád. Hozzád, aki már rég nem vagy. Hozzád, aki talán soha nem is voltál.

Annyira szeretném hinni, hogy az egész sötét szerelmi sztorink csak egy rossz álom volt. Annyira szeretném, ha nem olyanokat vonzanék folyton, akik mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül sétálnak át rajtam. Mintha csak valamiféle átjáróház lenne a szívem, amiből töltekeznek a megtört szívű, hozzád hasonló nagymenőnek tűnő, gyáva férfiak.

Rendberakják az egójukat, aztán úgy sétálnak ki az ajtómon, mintha soha nem is ismertük volna egymást. Jön egy „befejeztem” üzenet, és vége. 

Az a legfájóbb, hogy úgy gondolod, ezzel tényleg minden le van zárva. Talán még büszke is vagy magadra, hogy szóltál. Csakhogy nem egyszerű mindenféle magyarázat nélkül a totális semmibe csöppenni a nagy kamuszerelmedből. Persze tudom, ez már nem a te bajod. Te korrekt voltál, nem tűntél el szó nélkül. Szerinted.

FORRÁS: PEXELS

Belesüppedek a kanapé puhaságába, és szinte érzem, ahogy a kétségbeesés és a válaszok nélküli kérdések egyre mélyebbre húznak. Vajon eljön valaha az az idő, amikor az emberek tudnak, mernek és akarnak majd igazán kommunikálni egymással?

Eljön valaha az idő, amikor fel merjük vállalni, ha tévedtünk, és képesek vagyunk szívből kiejteni a szánkon a “bocsánat” szót? Én hibáztam, vezekeltem, bántam, kimondtam. Őszintén. De téged nem érdekelt. Úgy vágtál a fejemhez válogatott sértéseket, hogy még csak bocsánatot sem kértél.

Csak fekszem, és próbálom magammal elhitetni, hogy valójában nem is te hiányzol, csak a boldog perceink. Csak a maratoni telefonbeszélgetéseink, csak a reggeli cuki üzenetek. Csak a talány, a sejtelem, ami voltál. Csak a mindenkori újdonság varázsa. Az ölre menő viták utáni egymás karjába esős megnyugvás.

Csak a szavak nélküli zaj, ami arról árulkodott, hogy ott vagy. Csak a néma üvöltés, mikor szólnom kellett volna, hogy fáj, mégsem tettem. Mert örültem, hogy bármit is érzek. Mert tudtam, hogy szeretlek. Keserédes, gyönyörű fájdalommal.

A sírás fojtogat. Kötélként érzem a nyakam körül a visszatartott könnyeket, miközben búcsúzom tőled, szerelmem. Jó időre, de talán nem örökre. Csak amíg le tudod vetkőzni a kisfiús sértődöttséged, és felnőtt, igazi férfiként térsz vissza az életembe. Mert még most is hiszem, hogy lesz még hajnal, amikor az ablakon kinézve tényleg a te autód parkol le a házam előtt. És onnantól már nem lesz szükségem a szavakra sem…

Nyitókép: Pexels