Megmentettem a gyereked, és te fel sem fogod?

Sára elégedetten fürdette arcát a fák lombjain átszűrődő napfényben, miközben elbűvölték a színpompás levélcsodák a fák ágain. A lány nem győzött betelni az erdő varázsával. Jóleső érzéssel töltötte el a napsugarak cirógatása, a gyermekek zsivaja, amely a szívét is megmelengette. 

Kigyermekes családok, andalgó párok, diákok, hajlott korú, ősz hajú nénik és bácsik koptatták vele együtt a kavicsokat az erdei ösvényeken. Mindenki hallani akarta még a nyár utolsó szívdobbanásait. A vénasszonyok nyara kábítóan hatott az érzékeire, mégis úgy tűnt, soha nem volt még ennyire kihegyezve az őt körülvevő neszekre. A zörgő avar, a rovarok zúgása, a levelek susogása, mind olyan zaj volt, amikre felkapta a fejét. Ezek azonban elenyészőek voltak ahhoz a kiabáláshoz képest, amit hirtelen a háta mögött hallott.

– Állj meg! Nem hallod? Állj meg! Azonnal állj meg! – Hátrapillantott, és egy három év körüli futóbiciklis kisfiút látott száguldani a szülei előtt, akik kiabálással próbálták megállásra bírni a gyermeket. Az, mintha nem is hallotta volna őket, kacarászva lökte magát előre és esze ágában sem volt megállni.

Sárának megfordult a fejében, hogy ez a lurkó azonnal elviharzik majd mellette, a szülei pedig tisztes távolságban vannak tőle. Igaz, apuka már futásnak eredt, de nem messze tőlük már az úttest következett. A pillanat törtrésze alatt döntött. Amikor a fiúcska mellé ért, villámgyorsan odakapott és megszorította a gyermek karját. A sebesség hirtelen nullára csökkenése miatt a lurkó megingott, így minden karizmát be kellett vetnie, hogy megtartsa a gyermeket. Sikerült.

A fiú értetlenül bámult rá, majd az apuka is odaérkezett. Nem pillantott Sárára, úgy hajolt le a gyermekhez. A levegő hirtelen lehűlt körülöttük, érezni lehetett a neheztelést.

-Megállt volna magától is a zebra előtt. Meg lehet benne bízni. Meg szokott állni – közölte a lánnyal.

Sára azt hitte, rosszul hall. Nem várt hálát, hiszen automatikusan cselekedett, hogy még véletlenül se történhessen baj. De azt sem várta, hogy letolják azért, amiért megállította a gyermeket az úttest előtt. Ekkor már a kisfiú is elkezdte mutogatni a kis karját, és rámutatott Sárára, hogy a nő megszorította. Majd elkezdett hangosan sírni.

-Miért fogott meg a néni? – hajtogatta.

Sára zavarba jött és próbálta megnyugtatni a gyermeket. Kedvesen, mosolyogva magyarázta neki, hogy nem szerette volna, ha véletlenül a sebesség miatt nem tud megállni és legurul az úttestre.

– De miért fogott meg a néni? – kérdezgette tovább hüppögve a gyerek. Ekkor anya is odaérkezett, és próbálta humorral enyhíteni a feszültséget.

-Jók a reflexeid, egy rugby labdát sem kap így el egy játékos. Köszönjük – mondta mosolyogva. Majd ő is a gyermeket kezdte el nyugtatni.

Sára kicsit furcsán érezte magát. Ő úgy érezte, ilyen helyzetben mindenkinek az a kötelessége, hogy megvédjen egy kisembert a balesettől. Apukával ellentétben nem gondolta, hogy egy hároméves gyermekben bízni kellene, hogy majd biztosan megáll. Ebben a korban még nincs veszélyérzetük a kicsiknek, és sosem lehet tudni, éppen mit is fognak tenni. Nem is beszélve arról, hogy a sebesség miatt sem biztos, hogy akaratlanul nem gurul ki az úttestre.

Bár kényelmetlenül érezte magát, a lelkiismerete legalább tiszta volt.

Nem érdekelte, valóban megállt, vagy meg tudott volna-e állni a gyermek, és hogy igaza volt-e apukának. Mert tudta, jobb, ha senki nem tudja, mi lett volna, ha ő nem fogja meg a gyermeket. Ez a verzió volt a biztonságos, ami már megtörtént. Hogy a gyermeknek így esélye sem volt az úttestre, a kocsik elé kerülni.

– Nem arra akarok menni! – hallotta még a távolból a kicsi nyafogását, és látta, hogy megfordulnak, aztán a gyermek által diktált irányt veszi fel a család. Majd eltűntek a fák mögött. Ő pedig követte a saját útját. Azt, amit helyesnek gondolt.

Nyitókép: Unsplash