Menekülsz a nehéz beszélgetések elől, vagy szembenézel velük?

Beszélnünk kell. Tudunk ma beszélni? Van valami, amiről beszélni kéne. Akárhogyan is mondják, a jeges borzongás fut végig a gerincünkön. Világvége, agyhalál, várható örökbérlet a depresszió birodalmába.

Miért irtózunk a nehéz beszélgetésektől, és miért fontos mégis, hogy megpróbáljunk bennük mesteriek lenni?

Sokáig menekültem

Mitológiai lénynek elegendő kézzel kéne rendelkeznem ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor menekültem el látványosan vagy trükkösen egy strapásnak ígérkező diskurálástól. Vagy a másik személye, vagy a téma tűnt olyan szörnyűségesnek, hogy kitáncoltam a helyzetből. Ősrégi fortélyom az “ezen gondolkodnom kell, beszéljünk róla később”, aminek az első fele meg is történik.

Kényszerelemző lévén megvizsgálom ugyan a témát minden szempontból, csak ezt a másikkal elfelejtem közölni. Így a tervezett nagy beszélgetés elmarad. Szerencsére. Akár mi kezdjük, akár nekünk mondják, a nehéz beszélgetés diszkomfort láncolatot indít el bennünk: rögvest frászt kapunk, pánikolunk, és szégyelljük, amiről még nem is tudjuk, hogy kéne. A saját környezetemből vett végtelen példa meggyőzött: szinte mindannyian ilyenek vagyunk.

Hogy miért kerüljük a nagy beszélgetéseket?

Részben a múlt lenyomatai miatt. A rossz tapasztalatok nyomot hagynak elménkben, és amikor szembejön velünk a konfrontáció lehetősége, már a beszélgetés gondolata is negatív érzelmeket idéz fel. Részben a sebezhetőségünk felvállalása okoz gondot, megyünk a legkisebb ellenállás irányába, nagy ívben elkerüljük a konfliktusnak tűnő beszélgetést. Aztán simán időhiányra hivatkozunk, utána pedig csodálkozunk, hogy egy lelki hegyomlás betemetett minket.

Végül rettegünk attól, hogy a beszélgetéssel károsodik a kapcsolat, holott épp azok a legerősebb kötelékek, ahol mindent el lehet mondani. Persze, hogy a nehéz beszélgetések érzelmekbe csapnak át, azokról pedig tudjuk, hogy mindent összekuszálnak. És hát mi lehetne kellemetlenebb, mint szembesülni a velünk szemben ülő ember orrcimpájának remegésével, fátyolos tekintetével, elhaló hangjával? Bármit megtennénk, hogy ezt elkerüljük, de jobb, ha tudjuk: az elkerülésnek komoly ára van.

A saját agyunk védelmez minket

Most azért ne örüljünk, hogy ez is egy újabb evolúciós örökség, nincs mit tenni. Valóban úgy vagyunk összerakva, hogy védjük magunkat a fájdalomtól, csökkentsük a fenyegetést és keressük a kielégülést. A jelenlegi kapcsolataink azonban sokkal komplikáltabbak, és ugyan nyílvessző elől már nem kell elugranunk, arra nem vagyunk felkészítve, hogy például valaki letilt minket valamelyik közösségi médiás felületen.

Agyunk ezért inkább szabotálja az egyértelműen mérgezett lándzsának tűnő nehéz beszélgetést, mert biztos, hogy fájdalmas lesz. Márpedig a fájdalomtól meneküljünk! Homo connectusok vagyunk, kapcsolódni akarunk, nem szétkapcsolódni, akár a különbségek ellenére is. A fárasztó konfliktus megspékelve zavaros érzelmekkel, még zűrösebb hitrendszerekkel, kódolt vitával – erre készülünk a nagy beszélgetés során, legyen szó egy probléma megoldásáról, kellemetlen hírek megbeszéléséről.

Egyszerűen mentális erőfeszítéseket kell tennünk, ami megterheli az elmét. A lehetséges szétkapcsolódás, egyet nem értés pedig a kapcsolódás koporsója. Látszólag. A nehéz beszélgetés ugyanakkor minden horrorisztikusnak tűnő elemével együtt közelebb visz a másikhoz. És magunkhoz. Aki tudatosan képes megállapítani és elmondani a jelenlegi érzelmi fájdalmait, kérdéseit, utána sokkal hamarabb eljut a megoldásig.

Ami lehet, hogy egy barátság, rokoni kapcsolat vagy szerelem megszakítása lesz, de lehet, hogy pont a megerősítése vagy új alapokra helyezése fog történni. Ha kimondjuk, ami nyomaszt, csökkenni fog a teher. De nemcsak a mit számít, hanem a hogyan is. Hogyan ne beszélgess?

– Ne ködösíts! Légy egyenes, mondd ki az érzelmeidet, elvárásaidat, kérdezd meg, amit szeretnél! Ezt tükrözze a testbeszéded is, ne üvöltsd például a másik arcába, hogy nem vagy mérges.

– Ne engedd, hogy az érzelmek irányítsanak! Épp elég, hogy komoly beszélgetést kell folytatnod, ne terheld a helyzetet a saját frusztrációddal. Menj ki a fürdőbe előtte üvölteni, aztán higgadtan ülj le! A rossz modor, harci párbeszéd hatására csak lezár a másik fél, és nem fogtok előrébb jutni.

– Ne versengj, ne ítélkezz! Nem vagy különlegesebb a másiknál. Ha alábecsülöd őt, ráerőlteted a saját nézeteidet, azt érezteted vele, hogy az ő gondolatai nem annyira fontosak, az ő narratívája kevésbé érdekes, mint a tied. Ugyanez igaz, ha a másik negatív tulajdonságait domborítod ki. Mindig késel – ha így kezded, túl sok jóra ne számíts. Vádaskodás helyett törekedj a javulásra, megoldásra!

– Ne vedd személyesre! Bármennyire nehéz is. Válaszd szét az embert és a viselkedését, próbáld megérteni a konfliktust. És ami a legfontosabb: ne gyárts feltételezéseket már a mondat előtt! Így a legkönnyebb megágyazni egy újabb konfliktusnak vagy a meglévő mélyítésének.

– Adj visszajelzést! Persze ne úgy, hogy rárivallsz a másikra. Ha meg akarja osztani az érzéseit, figyelj rá, és próbáld az ő szemszögéből nézni. Nem azért mondja, hogy téged földbe döngöljön, hanem hogy tudd, mi zajlik benne, és együtt keressetek rá megoldást.

Az érzelmek elrejtése súlyosan károsító folyamat. Ne rettentsen el az egyet nem értés, ne konfliktusnak tekintsd a beszélgetést, hanem lehetőségnek egy másik perspektíva felfedezésére! Személyes élményem, hogy mióta próbálkozom, tényleg igyekszem felvállalni a nehéz beszélgetéseket. Hiszen ahogy anyukám szokta kérdezni: mi lehet a legrosszabb, a fejedet veszik? Azt nem, viszont bepillanthatok egy másik emberébe.

Nyitókép: Pexels