Miért akarjátok rám erőltetni az „anyaság csodáját”?

Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy a születés és az anyaság csodálatos dolog. Egyetértek azzal is, hogy egy terhes nőt, bármennyire is várja a gyermeke világra jövetelét, fizikailag és lelkileg is megviseli az a bizonyos 9 hónap. Nyilvánvalóan több pihenésre van szüksége, és alap, hogy átengeded neki a helyed a buszon.

De abban is biztos vagyok, hogy mindannyian találkoztunk ezeknek az asszonyoknak egy bizonyos típusával: a szuperanyákkal. Egy ilyen Wonder Woman közelében tartózkodni gyermektelenként különösen veszélyes. Jöjjenek hát a legfrusztrálóbb dumák, amikkel a szuperanyák borítottak ki, miközben arról faggattak: miért nem akarok gyereket?

„Pedig egész jól nézel ki!” 

Hát… köszi. Aki szép, az teherbe esik, tiszta sor. Ebben a szituban zavart hebegésen kívül nem sokra futja tőlem. Az őszinte válaszom pedig nem lenne épp baráti. Ami a külsőt illeti, az első kritikusom a tükör, a következő az a szűk kör, amit a hozzám közel álló emberek alkotnak. Végül a másik nem visszajelzései. A te véleményed valahol ennek a listának a legalján helyezkedik el… ha egyáltalán szerepel rajta.

„Te se leszel fiatalabb!”  

Újabb megállapítás a „Hogyan tapintsunk rá a nyilvánvalóra” kézikönyv szerzőjétől. Csakhogy ez akkor is igaz, ha az anyaságot választom. Vagy mégsem? Ha a gyermeknemzés fiatalít, akkor erről nekem eddig miért nem szólt senki?!

„Gyerek nélkül nem lehet teljes az életed!” 

Ez a vélemény annyira szubjektív, hogy nem is érdemes belemenni egy ilyen beszélgetésbe. Akad, aki valóban ebben teljesedik ki, ebben a szerepben éli meg igazán, mit is jelent nőnek, társnak, felelős, gondoskodó felnőttnek lenni. De úgy veszem észre, hogy aki nem feltétlenül osztja ezt a nézetet, annak egyesek szerint irány a Tajgetosz. Még akkor is, ha nemcsak egy szimpla elhatározás miatt nem akarok gyereket, hanem azért sem, mert egészségügyi okok miatt az esély a fogantatásra nálam alapból nagyon kicsi.

„Önző vagy!”

Érkezik az ítélet, miután szuperanyu felsorolta a szóba jöhető lehetőségeket, a lombikbébi opciótól a donorokon át az örökbefogadásig. Semmilyen érv nincs rá hatással. Például az, hogy már magam sem tudom számon tartani, hány orvosi vizsgálaton vagyok túl. Hogy nem tervezem azzal tölteni az életemet, hogy megtaláljam azt az egy szakembert, aki képes csodát tenni. 

„Lusta vagy megoldást keresni!” 

Itt már csak fogom a fejemet. Lusta lennék, mert úgy érzem, számomra a teljes életet egy társ, a minket körülvevő szeretteink és a munka jelenti?

„Másokat is érint a döntésed!” 

Nem szülök gyereket a páromnak. Ez igaz. Azok a kapcsolataim, ahol a pasim kezdetektől fogva természetesnek vette, hogy egy szép napon apa lehet, nyilván nem végződtek túl jól. A természet ilyen szempontból kegyetlen. Hiszen én jogosan húzhatom elő az „én testem” érvet. De mit tehet ő, akinek abba még lehet beleszólása, legyen-e gyerekünk, de abba már gyakorlatilag semmi, hogy ne legyen?

Nem egy férfi akad, akinél ez válóok – és tulajdonképpen teljesen érthető. Ami viszont az unokákat illeti… sosem értettem ezt az érvet. Szuper, ha valaki boldog a nagyszülő szerepben, de ez nem lebeghet elvárásként a gyereked feje fölött. 

Tiszteletben kell tartanunk a várandós asszonyt és az anyát, ám arról sokan hajlamosak elfeledkezni, hogy ez kétirányú utca. Nem tennék ízléstelen megjegyzéseket egy családos nőre, viszont, ha megadom valakinek a tiszteletet, joggal várom el ugyanezt. Tiszteletben tartom, számodra mi jelenti a kiteljesedést, az életet, a boldogságot. Miért nem tudod a véleményedet magadban tartva egyszerűen te is ezt tenni?

Nyitókép: Unsplash