Mi lesz, ha a betegségem megfoszt az anyaságtól?

2022-03-04 Musa Dóri Szerintünk

Noha az ember nem úgy születik, hogy tudja, mire vágyik majd az életben, mégis az idő múlásával egyre inkább tisztulni látszik, mikről nem akarunk lemondani életünk során.

Gyerekkoromban megszámlálhatatlan dolog szerepelt a listámon, például: ha majd felnövök, ügyvéd leszek és megvédem a jókat a kevésbé jóktól. Aztán inkább orvos akartam lenni, hogy minél több embert megmenthessek a haláltól vagy attól, hogy ne élhesse meg az álmait. Majd tanárnő akartam lenni, szerettem az irodalmat, verset mondani, szavaló versenyekre járni. Utána egyszerűen csak boldog akartam lenni, miközben azt sem tudtam, hogy kell.

A családi idillt sosem lengte körül a boldogság érzése. Talán pont emiatt vágytam rá annyira. Utána kapcsolatra vágytam, de 20 évesen még nem fogalmazódott meg bennem, hogy egy kapcsolat önmagában nem garancia a boldogságra. Akkor még nem tudtam mennyi energia, fájdalom, önmegismerés és önfelvállalás kell ahhoz, hogy a kapcsolat stabil és boldog is legyen.

Egy dolgot tudtam mindig is: ha bejártam az utam, és kikötöttem amellett az ember mellett, akit őszintén szeretek és tisztelek, akkor szeretném a legfontosabb lépést megtenni a képzeletbeli listámról. Családot alapítani. Nem szerepelt a gondolataimban soha annak a lehetősége, hogy ezt majd nem tehetem meg. Hogy ezt a kegyet az élet elveheti tőlem, vagy csak rengeteg küzdés árán adja majd nekem.

Nem szerepelt a gondolataimban egy olyan élet, ahol nem áll mellettem a gyerekem. Ahol nem érezhetem a bőre illatát, nem foghatom a kezét, nem mehetek anyák napi ünnepségre, nem aggódhatok érte, nem mesélhetek neki ezer meg egy történetet, nem nézhetem, ahogy felnő. Nem lehetek büszke rá. Nem szerepelt a gondolataimban, hogy ezek nekem majd kimaradnak.

FORRÁS: PEXELS

Hogy lassan ennyi idősen mégis úgy hozza a sors, hogy egyszerűen nem vállalhatok gyereket, mert a testem nem képes rá (most, még, egyelőre – tudom, vannak csodák és számos lehetőség). De ahogy a szavak eljutnak a tudatomig, és már nemcsak felfogom, hanem érzem is azt, amit hallok, az kudarc. Az kurvára fáj, az szétszakít, azt az érzést én nem akarom.

Ez az érzés maga a pillanat eredménye, amikor úgy érzem, búcsút int a hitem. A hitem, ami jó sok éve velem van. De nem adom fel csak azért, mert egy orvos azt mondta, amit egy nő nem akar hallani. Elég kitartó vagyok, és hinni akarom, hogy fordulhat a kocka. Nem tudom, mit érez egy férfi, ha élete szerelme azt mondja: „Nem lehet gyerekünk.” Azt tudom, mit érez egy nő.

Ezer meg egy késszúrás a szívben nem elég szemléltető – ha hirtelen nem kapnék levegőt, az sem lenne elég fájdalmas ehhez képest. Gondolatban végigveszem az összes bűnöm, amiért ezt érdemelhetem. Vagy talán a tettek, amikért nem kértem bocsánatot. A hibák, amiket a mai napig nem dolgoztam fel. De nem jutok dűlőre.

Ilyet senki sem érdemel, és nem is célravezető így gondolni. Ilyet egy nő sem érdemel. Ilyet egy férfi sem érdemel. Ilyet egy család sem érdemel. Azonnal bekapcsol nálam a vészvillogó, és nem elég, hogy önmagam hibáztatom azért, hogy ide jutottam, de a nőiességem is megválni látszik tőlem. Nem akarok ezzel eggyé válni.

Mit kell ilyenkor tenni? Mondja meg valaki!

Minden érzést, gondolatot hagyni kell megélni, mert ennek a folyamatban helye van, de soha nem beletörődni és küzdeni tovább, míg lehet? Azt hiszem, igen. Azzal kell kezdenem, hogy visszaszerzem a hitem, és tovább látom azt a jövőt, amiben van gyerekem.

Nyitókép: Pexels