Miért baj, hogy császármetszéssel akartam szülni?

Mindig úgy képzeltem el a felnőttkoromat, hogy lesz majd férjem és két gyerekem. Egy saját, mert szeretném átélni a terhességet, és egy örökbefogadott, hogy valakinek boldog életet biztosítsunk, akinek ez nem adatott meg.

De egyet biztosan tudtam már fiatalon is:

hogy én nem akarok szülni. 

Ahogy idősebb lettem és tapasztaltabb, egyre biztosabb voltam benne, hogy kösz, de nem. Nem azért, mert fáj, hiszen lehet érzéstelenítést is kérni. Hanem azért, mert annyi minden történhet.

Nem akarom, hogy rám ripakodjon valami bunkó orvos, hogy ne ordítsak hangosan, és nem akarok kézzel tágítást, kikönyöklést, sem férjöltést. Nem akarom, hogy két napig hagyjanak szenvedni, aminek a vége esetleg egy sürgősségi császár. Vagy neadjisten valamilyen komplikáció egy totál problémamentes terhesség után.

Bár vannak lelkiismeretes egészségügyisek, mégis tele az internet megalázó szüléstörténetekkel, amik elkerülhetőek lennének, ha a szakszemélyzet esetenként nem lett volna érzéketlen tahó. De némelyeknek valamiért muszáj lelkileg és testileg is bántani a kiszolgáltatott helyzetben lévő terhes nőket, mert nincs elég bajuk meg félelmük anélkül is…

Nekem egyszer elég volt a megalázó bánásmód az ultrahangon, ami után sírva mentem haza. Emiatt minden erőmmel azon voltam, hogy ne kerülhessek ismét ilyen helyzetbe. Vicc, hogy menekülő útvonalat kell tervezni, ha valaki méltó körülmények között adna életet a gyermekének!

Csak nagyon suttogva hangzott el egy rendelésen, hogy ha szülök, “csupán” 5-6 % lenne a komplikáció esélye. De ha ezt soknak érzem, akkor valóban a császármetszés a megoldás….  Csak éppen magánkórházban, mert amúgy nem lehet. Más idők járnak.

Milyen idők?

Alapvető emberi jog kellene, hogy legyen a szülés módjának megválasztása, természetesen orvosi szakvélemény alapján. Az én testem, az én gyerekem. Nem fogok senkinek sem magyarázkodni, mint ahogy annak sem kell mentegetőznie, aki labdán, kádban vagy otthon, a négy fal között akar vajúdni.

Úgy tűnt, hogy a baba is császárt akart, mert nem volt hajlandó befordulni, hanem farfekvéses maradt. Örültem, hogy egy húron pendülünk – mint ahogy a dokimmal is, aki farfekvés nélkül is sokkal biztonságosabbnak ítélte esetemben a műtétet.

A császármetszés kontra természetes szülés téma általában heves indulatokat szül. Mert a “mai nők nem akarnak szülni, csak kényelmesen kivetetik magukból a gyereket”. “Nem vagy igazi anya, ha nem vajúdsz!” Már a gyerekorvostól megkaptam a számonkérést, hogy mi indokolta a császárt. Az asszisztense pedig egyszerűen csak lesajnált, hogy “szerencsétlen császáros anyuka”. Aztán büszkén elmesélte, hogy természetes szülés után ő hat hétig nem tudott ülni.

Én úgy érzem, nem engem kell sajnálni. Én a negyedik napon levettem a ragtapaszt a sebről, és a körülményekhez képest tök jól éreztem magam. Mert egy egyenes vágás sokkal gyorsabban gyógyul, mint egy összevissza szakadt, tépett seb.

Csodálkozva hallgattam egy ismerősömet, aki totál kudarcnak élte meg, hogy nem sikerült természetes úton szülnie. Azóta sem érzi teljes értékű nőnek és anyának magát. Ha a nők nem gonoszkodnának egymással, hogy a nőiesség kiteljesedésének egyetlen útja a vajúdás, akkor az sem érezné cefetül magát, aki esetleg szülni akart, de császármetszésre kényszerült. Arról már ne is beszéljünk, amikor férfiak próbálnak beleszólni egy olyan dologba, amiről sajnos fogalmuk sincs.

Jó lenne, ha mindenki úgy tudná világra hozni a gyermekét, ahogyan azt megálmodta. És az is jó lenne, ha egyes anyák kiszállnának a másik nő méhéből és a saját dolgukkal törődnének. Hiszen van bennünk egy közös dolog: életet adtunk egy gyermeknek! Teljesen mindegy, hogy természetes úton vagy császármetszéssel. Csak egyetlen dolog számít, hogy a baba a lehető legbiztonságosabb körülmények között bújjon elő erre a világra!

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok