Miért ítélkezünk azok felett, akik segítenek a háború áldozatain?

Egyesek szerint színjáték, mások szerint magyarellenes az összefogás, ami az ukránokért indult az elmúlt hetekben. Megint mások pedig azért háborognak, ha valaki ukrán zászlós profilképet rak ki.

De vajon milyen jogon ítélkezünk azok felett, akik éppen jót próbálnak cselekedni másokkal? „Istenem, még ennek is volt pofája kirakni az ukrán zászlót? Életében nem tett két fűszálat se keresztbe senkiért!” – puffog Kinga a rokona Facebookját nézegetve. Vállat vonok: zászlót kirakni tényleg apró gesztus. Annyit mégis jelez, hogy a rokon a józan többséghez sorolja magát, és nem akar háborút.

– Lehet, hogy ő éppenséggel képmutató, de egyébként egészen példátlan az összefogás. Emberek százai jelentkeznek befogadni másokat. Ennek akár örülhetnénk is, nem gondolod? – kérdezem.

– Hát nem! – vágja rá Kinga. – A magyarok eddig utálták az ukránokat, nem igaz? Akkor meg most minek kell ezt a színjátékot előadni? Oda ne rohanjak! Itthon is van elég éhező, akiknek eddig is segíthettek volna.

Döbbenten hallgatom. Vajon az ő olvasatában tényleg ennyire másképp fest a helyzet? Nem így ismerem Kingát, aki könnyekig hatódik egy féllábú kiskutya sztorijától is. Hazafelé végig azon töprengek, mi játszódhat le most benne. Végül arra jutok: aki ilyen mélyen elutasító, az talán valójában fél. Fél attól, hogy közel engedje magához mindezt. Hogy átérezze a tragikumát annak, ami történik.

FORRÁS: UNSPLASH

Olyan ez, mintha a mellettünk álló fába csapott volna a villám. Ezúttal nem szíreket, afgánokat vagy ujgurokat temetnek, hanem a szomszédékat. Kinga retteg, hogy ugyanez megtörténhetett volna vele, a férjével és a gyerekével is. Retteg, ezért inkább elfordítja az arcát. Szeretném megértetni vele, hogy nincs sok vagy kevés, jó vagy rossz helyre menő segítség.

Egy krízishelyzetben mindenki annyival segít, amennyivel tud, és ezért senki felé nem tartozik magyarázattal. Más segítségét minősíteni viszont nem oké. Főleg, hogy általában ilyenkor a magunkról tereljük el a figyelmet a mutogatással. Néhány órára el is felejtem az egész zászló mizériát, amíg szembe nem jön egy hasonló témájú poszt.

Az írója arról ventillál: inkább a magyar zászlót lenne kötelességünk kirakni, méghozzá a kárpátaljai magyarokat ért atrocitások miatt. Miért is kell kitenni egy olyan ország zászlaját, amely gyakorlatilag betiltotta az anyanyelvünket, firtatja, és még jó néhány példával illusztrálja az ukránok bűneit. Tényleg nincs jobb alkalom felhánytorgatni a magyar kisebbség sérelmeit, mint ez a mostani háború?

Tényleg mindennek mindig a magyar nép nyomoráról kellene szólnia? Félreértés ne essék: eszemben sincs bárki traumáját elvitatni, de ideje lenne meglátni a különbséget ukrán és ukrán, ember és ember között. Ez a bolygó már csak olyan, hogy minden országban akadnak normálisak és idióták egyaránt. Régen rossz, ha egy teljes nemzetet képesek vagyunk annak a döntéshozóival, vagy épp a legradikálisabb tagjaival azonosítani.

Ha a poszt írója kihúzná a fejét onnan, ahová dugta, talán maga is átlátná: a zászló itt az ártalmatlan, békés többséget képviseli. Pillanatnyilag ugyanis épp őket küldik meghalni, és őket bombázzák ki a házaikból. De továbbmegyek: egy keresztény gyökereire olyannyira büszke ország tagjaként akár megbocsátást is gyakorolhatna.

Túlnőhetne önmagán, a saját sérelmein, és visszadobhatna kenyérrel.

Segíthetne annak is, akitől ő maga nem kapott segítséget. Szerencsére sok ezer magyarnak ezt nem kell ezt magyarázni: ők azok, akiknek hála, most épp joggal lehetünk büszkék a magyarságunkra.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok