Miért tolod az arcomba életed minden pillanatát Facebookon?!
Amikor megalakultak az első közösségi média platformok, szerintem senki nem gondolta, hogy ilyen mértékben hatással lesznek az életünkre.
Félreértés ne essék, nem azzal van problémám, ha valaki megoszt pár dolgot magáról. Hiszen pont ez a funkciója az egésznek. Posztolunk, nézegetünk, lájkolgatunk, és elütjük az időt, amikor semmi máshoz nincs kedvünk.
De van az a határ, amit ha átlépünk, akkor ez az egész jelenség átváltozik egy ultragáz magamutogatásba. Mire is gondolok pontosan?
Nézzétek, a magzatom már 10 hetes!
Tök jó látni, ha valakinek mondjuk, kisbabája született. Miért is ne örülne az ember az ismerőse boldogságának? Az első pár kép még cuki, ám amikor már naponta a huszadik féle pózban fotózott picivel van tele a hírfolyam, akkor megkérdőjeleződik bennem egy-két dolog. Arról nem is beszélve, ha a komplett terhességet végig lehetett követni Facebookon vagy Instán.
Egy új élet gyönyörű dolog, ez vitathatatlan, de biztos, hogy ez egy ilyen platformra való? Nem veszít a varázsából a dolog, ha folyton azon görcsölünk, hogy posztoljunk valami cukit, érdekeset és figyelemfelkeltőt? Nem azzal kellene törődnünk, hogy számunkra milyen érzés ez? Nekünk mit jelent, hogy szülővé váltunk? Néha elmorfondírozok ilyen dolgokon.
Hurrá, férjhez megyek!
Ott van az a bizonyos gyűrű és a nagy nap eseményei… Hasonlóképpen az előzőhöz, az eljegyzés és az esküvő is egy csodálatos élmény. Mi baj van azzal, ha ezeket a híreket meg szeretnénk osztani a barátainkkal? Semmi. De valóban szükséges kismillió videó és fénykép? 15 különböző szögből fényképezett gyűrű, és az egész esküvő bemutatása képkockáról képkockára?
A kevesebb néha több – legalábbis én ezt az elvet vallom. Sőt, vannak olyan dolgok, amikhez szerintem az ismerőseimnek nincs semmi köze. Én például csípős megjegyzéseket kaptam egy-két embertől, hogy miért nincs szinte egy kép sem az esküvőnkről a Facebookon. Erre csak annyi a válaszom: ami nincs posztolva, az meg sem történt? Mert szerintem annak ellenére is férjhez mentem, hogy nem árasztottam el vele senkinek a hírfolyamát…
Cicák, kutyák, kaják…
Aztán ott van a túlzásba vitt kisállat mánia. Amikor Fifike minden percéről beszámol a gazdi, és megcsodálhatjuk, ahogy különféle rucikban nyomorog szerencsétlen kutya a képeken. “Anya kicsi szeme fénye” képaláírással.
FORRÁS: UNSPLASH
Aztán ott vannak még a gasztromesterek mindennapjai, amikor a mekis kaját háromféle beállításból is megtekinthetjük. Közben pedig irigykedhetünk, hogy mi nem ehetünk ilyen finomságokat – legalábbis gondolom, ez lenne a célja.
Sorolhatnám még, de minek? A lényeg, hogy szerintem igenis figyelnünk kell arra, miket osztunk meg és mi mit tartunk meg magunknak. Mert a mértékletesség a titka mindennek.
Nyitókép: Pexels
