Minden férfit elűztem magamtól, de rád túlságosan vágyom!

– Nem akarhatsz engem… bántani foglak! – mondom a padlóra sütve a tekintetem. Alig látok át a könnyeimen, de ő nem tágít, csak fogja a kezem. Kihúznám a tenyeréből, de ő szorosabbra fonja gyengéd szorítását.

Annyira vágytam már erre, olyan biztonságot ad a melegsége, mégis rettegek a szemébe nézni. Nem ismeri a múltamat. Nem tudja, min mentem keresztül. Nem tudhatja, mert senki nem mondta el neki, hogy egy roncs vagyok a csinos külső alatt, akitől mindenki csak szabadulni akar a végén.

Mindig szépen indult. Játszottam a végzet asszonyát, a hideg, jégből faragott hercegnőt, aki magasról tekint le az előtte hódoló lovagra. Megközelíthetetlen, reménytelen, hogy bárki is elnyerje a szívét – aztán mégis lángolva omol az udvarló karjaiba. Rózsaszín álom, szenvedély és boldogság… egy ideig, míg felszínre nem tör az igazi énem. A házsártos boszorkány, a kritikák dámája, aki a kákán is csomót keres, akinek a legjobb sem elég jó, akinek még a ma született bárány is kárhozatra ítéltetett.

Gyűlölöm, amivé váltam a kapcsolataimban, és minél jobban harcoltam ellene, annál inkább eluralkodott felettem. Vagy ez, vagy a másik véglet, amikor teljesen alárendeltem magam az aktuális párom kénye-kedvének, mert nem akartam többé egyedül lenni. Persze, hogy kódolva volt a katasztrófa minden egyes alkalommal.

Megelégeltem az örökös bőgést, a lelkemet nyomasztó, szürke magányos estéket. Belefáradtam a vágyakozásba és a várakozásba. Sokszor kérdeztem magamtól a tükör előtt állva: „Miért kínzod magad olyannal, ami egyszerűen nem neked való? Miért vágyod annyira, hogy szeressen valaki, feltételek és elvárások nélkül, ha képtelen vagy „normálisan” viszontszeretni?”

Persze sosem kaptam választ, és már egy ideje nem is kerestem. Egyszerűen elfordítom a fejem, amikor mások boldogságát látom. Nem érdekeltek a vigasztaló szavak, amiket anya súgott, vagy amikor a barátnőim próbáltak jobb kedvre deríteni. Nem akartam a boldogságukra árnyékot vetni, mint a megkeseredett barátnő, akiben a pasik szerint nincs fantázia vagy nem éri meg érte küzdeni.

FORRÁS: PEXELS

Mert túl sok munkába kerül, mire egyáltalán figyelemre méltatja őket. Páncélt növesztettem, arra meg tüskéket, és bárkit megszúrok, ha túl közel merészkedik. Azt hittem, jobb így, és beletörődtem, hogy apránként minden nap meghal benne valami. Olyan jól bezárkóztam, hogy teljesen egyedül maradtam.

Felszínes kapcsolataim voltak, senki nem próbált meg belátni az álcám mögé, tisztes távolságot tartottak. Ő viszont más volt. Nem rémült meg a tüskéktől, a sértéseimtől, a piszkálódásoktól. Örök rejtély marad számomra, hogy vette észre, mennyire hiányzik, ami után fájó volt még csak vágyakozni is. Az őrületbe kergetett a kisfiús mosolyával és az örökös optimizmusával.

Utáltam, amikor ott volt, és csak rá gondoltam, mihelyt kitette a lábát az irodából.

Mellettem volt, mikor egy pillanatra elgyengültem és felfedtem az álarc mögött rejlő valómat. Onnantól fogva nem volt visszaút. Határozottan, mégis tisztelettudóan udvarolt, és lassan lehullottak a tüskék és repedezett a páncélom. Megrémültem, és féltem, hogy mi lesz, ha engedek neki. Szárnyalás után újra a mélybe zuhanok, és őt is magammal rántom, számtalan sebet ejtve rajta.

Nem ezt érdemelné, mert jobban szeretem, mint hinné.

– Dehogy fogsz! – mondja nevetve, majd magához húz és a karjaiba zár. Nincs erőm és akaratom se tiltakozni. Évek óta először mosolyodom el egy pasit ölelve, úgy megnyugtat a szívverése. Remélem, igaza lesz, mert én is ezt akarom! Boldog lenni, vele.

Juhász Béla novellája

Nyitókép: Pexels