Mit ér az a szerelem, ahol pitizel a törődésért?

„Ne hívj többé!” – közölte Istvánnal. Azt hitte, fájdalmas lesz kimondani, de ő maga is meglepődött, mert nem volt az. Sőt! Hatalmas kő esett le a szívéről, amikor ezek a szavak elhagyták a száját. 

Olyan volt, mint amikor felszáll a köd, és végre tisztán látsz. Mert eddig csak a homályban bolyongtál. Márpedig ő nem látott tisztán, ezért olyan dolgokat tett, amelyek sem az erkölcseivel, sem a világnézetével nem egyeztek. Kuncsorgott egy másik ember figyelméért, szeretetéért. Mondjuk ki, megalázta magát. Mert ez az ember a rosszabbik oldalát hozta elő.

A mindig szókimondó Kriszti ennek a kapcsolatnak a reményéért egy pincsikutyává változott. Pitizett minden egyes jó szóért, minden egyes jutalomfalatért. Átvette annak az embernek a stílusát, viselkedését, aki hamis ígéretekkel kecsegtette. Nem mert egyenes lenni. Annyira félt, hogy elveszítheti ezt az embert – aki pedig soha nem is volt az övé -, hogy nem volt bátorsága nyíltan megmondani a véleményét semmiről.

Csak viccesen merte megemlíteni, hogy talán nem így kellene vele viselkednie. Márpedig ez az ember nem volt egyenes. Mindig mást tett, mint amit mondott. Ha azt mondta, hogy húsz perc múlva ott vagyok, nem érkezett meg. És nemcsak húsz perc múlva, de aznap sem. Ha azt mondta, visszahívlak, nem hívta. Aztán mindig csepegtetett annyi törődést, amennyivel valamennyire ellensúlyozta az ilyesfajta tetteit. Majd újra és újra megismételte mindezeket.

Szegény Kriszti a megbízhatatlanság mintaképébe szeretett bele. A szerelem sajnos vak. Tudta ő is, mit kellene tennie, de sokáig mentegette magában Istvánt – ráadásul az a fajta volt, aki először önmagában keresi a hibát. „Bizonyára én tettem, teszek valamit rosszul, ezért viselkedik így a másik” – kínozta magát.

FORRÁS: UNSPLASH

De annyira szenvedett már attól, amivé vált, hogy egyszer csak elérkezettnek látta az időt a szakításra. Amikor István megint felhívta, mindenféle kitalált indokokat felhozva, eddig miért is nem foglalkozott vele, betelt a pohár. Mostanáig küldetésének tekintette, hogy megértse, megfejtse a férfit,  de most elege lett. Istvánt talán érdekli, hogy ő szenved, és ezt a szenvedést ráadásul ő okozza?!

Ha célzást tett rá, kitérő válaszokat kapott, vagy válasz sem érkezett. Kriszti úgy döntött, nem számít, miért viselkedik így a másik. Mert bármi is legyen az ok, senkinek sincs joga így bánnia másokkal. Ha pedig eddig nem állt szándékában változtatni, ezek után már nem is fog. Ő viszont igen. Igaz, az önbecsülését feladta eddig, de sosem késő változtatni. És megtette azt a lépést, ami helyes.

„Ne hívj többé!” – közölte Istvánnal. Az érzés leírhatatlan volt. Megnyugodott, felszabadult, amikor végre képes volt elengedni a férfit, aki valójában soha nem is volt az övé… És ez csak most tudatosult benne, amikor pontot tett a vergődéseinek végére.

Hiszen miért ő cipelné István terheit is?

Elvégre nem mehet tönkre abba, hogy más lelki gubancait megoldja, amikor a másik még csak nem is hajlandó felismerni, hogy bajok vannak vele. A változásra István nem áll készen, de ezzel nem néz szembe, és így másokat tesz tönkre. Olyan embereket keres, mint Kriszti, akiben a megmentésre irányuló ösztön fejlettebb, mint az átlagban. De most végre saját magát sikerült a férfitól megmentenie.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂