Mit tegyek, hogy végre igazán éljek?

Néha szeretnék gondtalanul élni. Csak nézni, ahogy mások megbirkóznak a mindennapok nehézségeivel, könyökölni az ablakpárkányon és kávét szürcsölve bámulni a rohanó, gondterhelt életet. Néha szeretnék könnyebben élni. Megkötések nélkül, szabadon. 

Nem akarok felriadni a délutáni szunyókálásból szívdobogva, azt gondolva, hogy reggel van és elkéstem munkából. Nem akarok felkelni az éjszaka közepén annak tudatában, hogy mennyi el nem látott feladat vár rám reggel. Néha jó volna nem túlélni, csak szimplán élni. Élni és megélni. Igazán, boldogan, hálásan még a nehézségekért, a fájdalomért is.

Néha jó lenne hagyni, hogy a hála boldogsággal töltsön fel tetőtől talpig. Hagyni, hogy észrevegyem a világ szép dolgait és nem elveszni a rosszban. Megállni és bámulni a semmit vagy a kavicsos útszélen virágzó apró növényeket. És csak csodálni, hogy az élet igenis szép. Hogy még a legapróbb élőlényben is ott az élni akarás.

És szégyellni magam úgy tiszta szívből, amiért fájdalmamban sokszor nem értékelem az életet. Néha jó lenne kizárni a rosszat. A negatív érzéseket, a gonoszságot, az embereket, akik csak ártani képesek, fosztogatni, elvenni, de adni nem. Szeretnék tényleg csak az igazán jókkal törődni, és nem érezni végre fájdalmat, veszteséget olyanok miatt, akik egy könnycseppet sem érdemelnek meg.

Jó lenne megtanulni, hogyan kell nem búslakodni, ha fájdalmat okoztak. Jó lenne nem mindig egyedül magamat okolni a kapott sebekért. Jó volna újra megtalálni önmagam. Jó volna tudni, mikor és hol vesztem el. Hogy vajon mióta nem tudom, ki is vagyok igazából – egyáltalán tudtam-e valaha? Azt gondoltam, tisztában vagyok magammal, a céljaimmal, ismerem a jövőmhöz vezető út minden egyes lépését.

FORRÁS: UNSPLASH

Aztán ha jobban belegondolok, csak ténfergek az élet útvesztőjében, és nemhogy az utamat, de saját magamat sem ismerem igazán. Néha jó lenne merni befelé nézni, nem félni megtudni, ki is vagyok én. Jó lenne nem görcsösen ragaszkodni helyekhez és emberekhez, akiknek csak teher vagyok. Jó lenne egyenes háttal felállni és elsétálni, nem erőltetni azt, amit szívből szeretnék, pedig valójában csak rombol engem.

Jó lenne keservesen sírni, aztán felszabadultan, nevetve örülni a felismerésnek, hogy jöjjön bármi, van lehetőségem szebb világot teremteni magamnak. És talán másoknak is. Néha jó volna a reggeli ébredés után nem szembesülni sem magánnyal, sem fájdalommal, csak álom és ébrenlét között, a semmi tudatában lenni még kicsit.

Csak lebegni a képzeletemben úszó boldog képek között és egy picit elhinni, hogy boldog vagyok. Jó lenne őszintén hinni a nehéz időkben, hogy igenis lesz jobb, mert egész egyszerűen nem lehet máshogy. Nem mindig menekülni, nem állandóan keresni valakit, aki épp leköti a figyelmemet, aki megadja egy rövid időre a boldogság illúzióját.

Jó lenne megérteni, hogy független vagyok, és éppúgy független a boldogságom is másoktól, egyedül magamban kellene keresnem. Jó lenne elcsendesíteni a bennem tomboló vihart és nyugodtan élni. A szeretettel, boldogsággal összhangban a gyűlölködés, áskálódás, fájdalom helyett. A kétszínűekhez való idomulni akarás helyett. Ideje megérteni, hogy aki nem akar jobb lenni, annak az életében ne akarjak én se jótevőt játszani, mert úgyis én húzom a rövidebbet.

És ideje elfogadni, hogy aki nem kér belőlem, abból én se kérjek.

Tisztelni magam annyira, hogy nem pazarlom el a drága időmet semmit nem érő emberekre, hanem gondosan beosszam és azokra szánjam, akik hálásak. Akik szintén örömmel adnak nekem a saját idejükből. Jó lenne, ha ezeket a sorokat nemcsak érteném, hanem meg is élném végre. Mert lehetek fiatal, az én időm is vészesen fogy. Jó lenne végre igazán élni.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂