Nagypapám elárulta, hogyan tudták 44 évig szeretni egymást…

Gyermekkorom meghatározó emléke az a fajta kiváltságos, kicsit sem hétköznapi szeretet, amit a nagyszüleimtől kaptam. Én voltam a szemük fénye.

Az egyetlen unoka, akit nemcsak elhalmozni szerettek minden széppel és jóval, hanem önzetlenül szerettek szívük minden erejével. És arra ösztönöztek már kicsi koromtól kezdve, hogy cselekedjek mindig szívből, és soha ne szégyelljem kimondani azt, amit érzek. Mert ebben lakozik a valódi erő az élethez.

Nemcsak azt a számtalan jótanácsot, rengeteg közös sütemény sütést, nemcsak azt a megingathatatlan bizalmat hordom a szívemben, ami kimondatott velem mindig minden örömet és bánatot, hanem azt is, ahogy a nagyszüleim szeretni tudták egymást. Tudom, hogy a világ változik, és hogy ami az 1900-as évek közepén még megmásíthatatlan volt, az a mai világban már egy teljesen más formában nyer létjogosultságot.

Tudom, hogy manapság már hamarabb válunk meg azoktól, akiket nem szeretünk. Hamarabb mondunk nemet, engedünk el embereket, döntünk úgy, hogy nem teszünk helyzetek, emberek megértésébe több energiát – és talán ez így van jól. Szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam, ahogy a nagyszüleim minden nehézség ellenére is kitartanak és szeretik egymást.

Az én délceg katona nagyapám 11 évvel idősebb volt mamánál, akit a szülei nagyon féltettek, mégis minden délután kiszökött az udvar hátsó bejáratánál. Mert mennie kellett, vagy ahogy ő mondta: „Mert a szívnek nem lehetett parancsolni.” És minden fenyítés ellenére a kettejük szerelme beteljesült. 44 éven át szerették egymást.

20 évesen megkérdeztem nagyapám, aki akkor már 4 éve élt mamám nélkül egyedül, hogy mi a titok. Hogyan szeretheti két ember egy életen át egymást? Ekkor papám vissza kérdezett: „Úgy érted, kincsem, hogy hogyan szeretheti két ember a síron túl is egymást? Ez nem könnyű feladat, de elmondom neked, én mit gondolok.

– A szerelem egy olyan szövetség, amiben képes vagy látni a másik hibáit, mégis jobban szereted őt annál, minthogy ezért egyből kalapot emelj.

– A szerelemhez és a másik fél megértéséhez sokszor türelem kell, és nem szabad tiszteletlennek lenni senkivel sem csak azért, mert valamit nem úgy csinált, ahogy mi csináltuk volna.

– Hangos szóval, fenyegetéssel, fenyítéssel nem érhetsz el a másiknál semmit, csak azt, hogy bezárja a szívét előtted és hoppon maradsz.

– Meg kell engedni a szívnek, hogy szeressen, másképp nem megy.

– A szerelem egy olyan állapot, amelyben jobban látod a másikat, mint magadat, és mindent megteszel azért, hogy boldognak lásd, akivel megosztod a mindennapjaidat. Ezt úgy hívják, önzetlen szeretet.

– A szerelem egy csapatmunka. Segítettem nagyanyádnak főzés közben, segítettem betegség közben, segítettem őt minden helyzetben, amikor kétségei támadtak. Segítettem neki bevásárolni, elvittem őt világot látni, teljesítettem a vágyait, mert az én boldogságom az volt, amikor őt boldognak láthattam, és ez mindig kölcsönösségen alapult.

– Számtalan nehézség volt az életünkben, mégis mindent túléltünk együtt. Soha nem feküdtünk le haraggal a szívünkben, mert mindent megbeszéltünk.

– Tiszteltük az otthont. Ott már egymásért voltunk, az ajtó előtt ledobtuk az aznap terhét.

– Ha valamilyen probléma jött, csakis a megoldásra figyeltünk.

– Dicsértük egymást. Mindig figyeltünk egymásra. Nem volt nehézség a másik kedvében járni.

– És talán a legfontosabb, hogy elfogadtuk egymást, mert ez az elfogadás hozta magával azt a bizalmat, ami kitartott egy életen át.

Nagyapám még 9 évig élt mamám nélkül, de soha többé nem volt már az az ember, aki előtte.

És talán attól vált az ő szerelmük az én szememben különlegessé, olyanná, amire szeretek emlékezni, mert láttam, ahogy mamám halála után sem szűnt meg őt tisztelni és szeretni a szíve.

Nyitókép: Pexels