Ne velem csald meg a halálos beteg feleségedet!

Ádámék hosszú házasságot tudtak maguk mögött. A pasi mindent elért, amit a szakmájában csak lehet. Néha úgy tűnik, szinte már törvényszerű, hogy a sikert igen kevesen tudják méltósággal kezelni.

Ahogy telt az idő, belőle is arrogáns, öntelt, taszító faltörő kos lett, annak ellenére, hogy alapvetően a büszkesége jogos volt. A felesége mindvégig a háttérben maradt. Csendes, szerény nő volt, olyannyira, hogy az introvertáltsága mintha a külsejét is elszürkítette volna. A hozzájuk közel állóak mégis tudták, hogy Ádám mindennél jobban szereti.

Igaz, a maga módján – az más kérdés, hogy ez mire volt elég… Ahogy az is, Saci halk háttérbe vonulása szerencsés döntés volt-e. A betegsége váratlanul jött, egyik pillanatról a másikra, és lassan, kegyetlenül emésztette fel. Ádám ugyanígy omlott össze a szemünk láttára. A kezdeti lendületes reménykedését és kitartását bizonytalanság követte.

Folyamatosan hazudott magának, szándékosan jobbnak látva a felesége állapotát a valóságosnál. A csendes beletörődésig, az életre szóló kereszt cipeléséig sokkal hosszabb út vezetett, mint bárki is várta volna. Erre senki nem tud felkészülni. Ádámnak is szembesülnie kellett azzal, amit rajta kívül mindenki nagyon is jól tudott. Hogy a felesége nem egy félénk, gyámoltalan, reszketeg térdű kismadár, aki oltalomra szorul.

Épp ellenkezőleg: ő volt az erős bástya, aki észrevétlenül támasztotta meg azt az arrogáns, agresszív, olykor már-már nevetséges jelmezt, amit a férje magára öltött. Csakhogy a bástya eldőlt. Saci nagyon rossz állapotba került, ezúttal valóban ő szorult gondoskodásra. Ádám jelmeze pedig szertefoszlott. Őrjöngött a tehetetlenségtől.

FORRÁS: UNSPLASH

De a legnagyobb talány az volt, vajon felismeri-e valaha, hogy minden bizonytalansága csakis azért bukott felszínre, mert elvesztette a támogatóját. Akire – hiába szerette mindennél jobban – titkon mindig is kissé fentről lefelé tekintett. Észre sem véve, hogy az emelvényt is Saci tartja alatta. Azt hiszem, végül felismerte. Ekkor került ugyanis a képbe Olga. A férfi egyre több időt töltött vele.

Nyilván mindenkinek megvolt a véleménye a furcsa kettősről. Pedig a kapcsolatuk pusztán annyiban merült ki, hogy akadt végre valaki, akinek a vállán Ádám újra nyugodtan kisírhatta magát. Bár a férfi óhatatlanul vonzódni kezdett hozzá, Olga következetesen visszautasította. Ez a vonzalom nem volt kölcsönös, a nő szimpátiája nem volt több puszta részvétnél vagy szánalomnál – de mindez másodlagos volt.

Saci, bármilyen beteg is volt, akkor is Ádámhoz tartozott. A férfi szerette, őt akarta visszakapni, mindenki más csak az árnyéka lehetett. Egyszerű pótlék. Olga pedig nem akart pótlék lenni, semmilyen körülmények között. De ahogy kimondta, hogy „Nem velem fogod megcsalni a feleséged…”, a megcsalás szón elgondolkozott.

A férfi egyszerűen menekülési útvonalat keresett, pár órányi megkönnyebbülést, kis felszabadulást a mindennapok terhe alól. Ugyanakkor, fáradhatatlanul kereste a „másik bástyát” is, aki új támasza lehet. Mintegy átmeneti megoldásként. Végül ennek a furcsa baráti kapcsolatnak vége szakadt. Olga immár külső szemlélőként nézte, hogy kutat a férfi további kiutak után, miután ő kikerült a képből.

Ádám pedig sosem akadt rá a tartalék bástyájára. Mert Saci pótolhatatlan volt és az is maradt. A férfi „keresgélése” amolyan nyílt titokká vált, Olga pedig hol így, hol úgy látta mindezt. Elítélte miatta, ugyanakkor valahol meg is értette a magányát. Megkönnyezzük az olyan történeteket, ahol az egészséges fél hűsége kitart, történjen bármi is – de elvárható-e egy esendő embertől, hogy ne inogjon meg a másik betegségének terhe alatt?

Meddig tartható az a fogadalom, amit a házasság megkötésekor tesznek?

Van az az élethelyzet, amikor a félrelépés, a támasz keresése megbocsátható? Vagy épp ellenkezőleg – ez is olyan próbatétel, ahol helyt kell állnod?

Nyitókép: Unsplash