Néha a szakadék mélyére lök az élet, hogy aztán ki tudj mászni…

Fázott. Fagyott volt a föld, ahogy a talpa alatt csikorgott a hó, és az utcai lámpák fényében szikráztak a szállingózó hópelyhek. Ez eszébe juttatta az elmúlt karácsonyokat, amikor a gyerekekkel egy nagy séta közben csodálták a tél varázslatos teremtményeit.

Az ágakon megkapaszkodó zúzmarát, a jégkristályokat és a megszámlálhatatlan alakban aláhulló pajkos hópihéket. Bekukucskáltak a házak ablakain, hogy meglessék a fényárban úszó, színpompás karácsonyfákat, mielőtt ők is hazatértek volna a sajátjukhoz. Amíg ő a gyerekekkel sétált, addig a felesége előszedte a rejtekhelyekről a gondosan eldugott ajándékokat, és elhelyezte azokat a fa alatt. Ez volt a szokásos menetrend náluk. Tavalyig.

Mert azóta minden megváltozott. A nő időközben elhagyta egy másik férfiért, és vitte a gyerekeket is, akik most a szentestét az anyjuknál töltik. Ő egy albérletben húzta meg magát, ahova érthető módon nem volt kedve hazamenni. Bandukolt a kihalt utcákon, és a talpa alatt ropogó hó hangját hallgatva már nem is a hidegtől borzongott, hanem a csodás emlékektől.

Hiányzott a fia örökös kérdezősködése, a kislánya csacsogása, ami az élete része volt. Idáig. Mert tudta, azon a helyen, amit most az otthonának mond, senki sem várja. Csak a magány és az étteremből rendelt töltött káposzta. Már bezárt a kocsma, ahonnan hazaindult, de a lábai valahogy nem vitték előre. Ekkor újabb kocsma előtt haladt el. „Lesz vigasz”, olvasta a feliratot, mire kiábrándultan felkacagott.

Vigasz? Ki tud neki most vigaszt nyújtani, amikor a gyerekei és a felesége egy idegen férfival karácsonyoznak? Ő meg itt áll elanyátlanodva, dideregve egy kocsma ajtajában a mínusz fokokban a szeretet ünnepén. Ekkor észrevette, hogy az ablakból fény szűrődik ki, és beszélgetés hangja ütötte meg a fülét odabentről. Benyitott hát, mivel más vigaszra nem számíthatott, mint az alkoholéra. Egy féltucatnyi hozzá hasonló férfi iszogatott a söntésben.

– Kerülj beljebb, cimbora – invitálta a kocsmáros a meleg helyiségbe. – Látom, téged sem vár otthon senki. 

Leült hát a sorstársai közé és rendelt egy pálinkát. Majd még egyet, és addig ivott, amíg az érzékei teljesen eltompultak. Nem akart gondolkozni, nem akart emlékezni. Mert nem tudta, mit és mikor rontott el. Egész életében a családért gürizett, hogy a gyerekeinek megadhasson mindent. Talán túl sokat dolgozott, ezért lett a feleségének elege.

De miért kellett rögtön egy másik férfi karjaiba vetnie magát?

Nem lehetett volna megpróbálni rendbe hozni a kapcsolatukat és dolgozni azon, hogy olyan emberré válhasson, aki úgy szereti a családját, ahogy azt a másik szeretné? Csak egy pénzeszsák volt ő ebben a házasságban, ezt érezte. Az esze tudta, hogy a pia nem megoldás, mégis berúgott szentestén.

Onnan azt sem tudta, hogyan és mikor indult el hazafelé, de azt érezte, hogy fázik. Rettentően fázik, és nem bír ébren maradni. A hóban fekve már moccanni sem bírt. Kellemes zsibbadtságot érzett. Ekkor távolról egy hangot hallott: „Anya, anya! Egy bácsi fekszik a földön!”

– Uram, jól van? – lépett hozzá egy férfi, miközben megfogta a gyerekei kezét.

Látta, hogy egy kisfiú és egy kislány. Nagyjából hasonló korúak lehettek, mint az övéi. Megszeppenve bámulták.

– Hol lakik? – kérdezte a férfi. – Jöjjön, segítek, hazakísérjük!

Nagy nehezen feltápászkodott, és bár az érzékei tompák voltak, a szégyenérzet már elkezdett munkálni benne. Mi lett volna, ha a gyerekei látják így? Motyogott valami köszönöm félét a háza kapujában a jólelkű családnak és bezuhant az ágyába. Azt álmodta, hogy nem élte túl a pálinkagőzös éjszakát, megfagyva találtak rá a járókelők.

A reggeli fényben aztán hunyorogva ránézett a komódon álló, bekeretezett fényképre. A gyerekei mosolyogtak rá. Mi lenne velük, ha ő részegen halálra fagyna? Elhatározta, soha többé nem iszik. A gyerekei nem egy ilyen apát érdemelnek. Nem menekül többé az italba.

Bár nem így tervezte az életét, ahogy alakult, most megfogadta, hogy összeszedi magát. Itt az ideje bekapcsolni az újratervezés gombot – döntötte el. És elkezdte feldíszíteni a fenyőfát, amely még pucéran árválkodott a sarokban. Mert a gyerekei nem ilyen fához szoktak.

Nyitókép: Unsplash