Nekem már nem kell a férjem, de a gyerekeknek kell az apjuk

2021-03-09 Esszencia

39 éves lett. Ez már csak egy lépés a negyvenig. Nem a kora zavarta, hanem az, hogy hol tart. Papíron minden rendben volt, férj, gyerekek, saját lakás, stabilnak gondolt munkahely.

Mégis napok óta alig bírt reggel felkelni, az ágy húzta vissza magához. Tudta, hogy nem egyszerű tavaszi fáradtságról van szó, azt ismerte, ez a valami sokkal rosszabb volt: nem találta az erőt a következő naphoz, nem volt miért felkelnie.

Vagyis dehogynem, négy oka is volt rá, akik ott nyüzsögtek körülötte várva a reggeli puszit, kakaót, ölelést, hogy elmesélhessék az álmaikat és leadhassák a szokásos rendelést, hogy mit is kéne ma csinálni. De ő csak nagy nehezen szánta rá magát a felkelésre. Automatikusan csinálta a kakaót, adta a puszikat és hallgatta a részletes beszámolókat. Mintha egy ufó lenne, akit most dobtak ki a csészealjból és épp próbálja megszokni a földi légkört és megérteni a földlakók beszédét.

Azért nehezen, de csak beindult a nap. Betett egy mosást a gépbe, elmosogatott, az előző nap beáztatott babot feltette főni, a palacsintatésztát bekeverte. Tudta, hogy ebéd után el kellene menni kirándulni a gyerekekkel, szép idő volt, ragyogóan sütött a nap, és a madarak majd eszüket vesztették, hogy túlkiabálják egymást a párkeresésben.

A délelőtt szépen lassan elmászott, és a délutáni kirándulás kissé jobb kedvre derítette. Élvezte a gyerekek lelkes zsibongását és a nap melengető sugarait a bőrén. Sziklát másztak, bújócskáztak, színes kavicsokat gyűjtöttek és hidat építettek faágakból a kis patakon.

FORRÁS: UNSPLASH

Nem szívesen indult haza. Nem szeretett hazaérni. Ez volt a nap egyik legrosszabb része. Amikor leparkolta az autót a ház előtt, sóhajtott egyet, kinyitotta az ajtót a gyerekeknek, akik rögtön kilőtték magukat, és rohantak fel az emeletre. Ő pedig szép lassan összeszedte a táskáját, az autóban hagyott pulcsikat és utánuk cammogott.

Még visszafordult ellenőrizni, hogy valamelyikük nem hagyta-e letekerve az ablakot, de utána csak befordult a lépcsőházba. Már hallotta is az első emeletről leszűrődő kiabálást: „Nem igaz, hogy még nem vetted le a cipődet! Ne oda tedd a kabátod! Hányszor mondjam, hogy papucsot kell felvenni?! Összesaraztok mindent! Ne tömörüljetek a folyosón, anyátok nem tud bejönni!”

Az igazság az volt, hogy az anyjuk nem is nagyon akart bemenni. Legszívesebben fogta volna a gyerekeket, és szaladt volna velük vissza az erdőbe, hogy soha ne kelljen ide visszajönni. De már hallotta is: „Apa, nézd, mit találtam az erdőben! Apa, képzeld, láttunk vaddisznót! Apa, tudtad, hogy a kisbékák kikeltek, de még halacskák?” Apa nem figyelt, el volt foglalva, nem látta a gyerekeket, de a gyerekek látták őt.

A gyerekeknek kellett az apjuk, szükségük volt rá.

Neki már régóta nem kellett a férje. Nem a teste nem kellett, hanem az a lény, akivé vált. Egész nap előle menekült. Ha hazaért, rögtön betett egy mosást, addig sem kellett szem előtt lennie, aztán elpakolta a gyerekek kabátjait, cipőit, mielőtt ordítás lesz belőle.

Ha a férje a konyha közelében volt, ő a nappaliban, ha átment a nappaliba, ő elindult mosogatni, vagy a gyerekekkel játszott – lehetőleg halkan a szobájukban. Mihelyt kitavaszodott, ki tudott surranni az erkélyre is, virágot locsolni, ültetni vagy teregetni. A férje utálta a virágokat, fölösleges gaz volt a szemében mind, így az erkélyen többnyire biztonságban volt, oda nem követte.

Mert egyébként követte, ha igényt tartott a társaságra. Ha beszélt, csak bólogatást várt, elismerést, egyetértést. A kétség leghalványabb szemrezdülésére ugrott és támadott: „Már megint úgy néztél!” Ő pedig már nem tudta, hogy nézzen, hogy ne árulja el a lelkében kavargó félelmet és undorral vegyült, megfáradt unalmat.

Halálosan unta a férje véget nem érő sirámait, amiért a világ nem értékeli őt, a tudálékos eszmefuttatásait, és félt a dühkitöréseitől. Mindent megadott volna érte, hogy ne kelljen vele élnie, mindent – és mégsem mindent. A gyerekeit nem adta.

A férje már régen elvesztette őt, de a gyerekek nem vesztették el az apjukat – még nem, nem teljesen. Ha megmondja neki, hogy menni akar, ennek vége, elpárolog még ez a fortyogó állóvíz is, a család illúziója végleg eltűnik. Kezdetét veszi a harc, ahol senki sem nyer.

Nem adhatja neki a gyerekeket, de eltiltani sem akarja őket az apjuktól. Az a fele, amelyik az első gyerekükkel született meg egy hűvös, nyári éjszakán, soha nem bocsátaná meg, hogy védelem nélkül hagyta a gyerekeket.

Mert ha elmegy, a gyerekek apját végleg felfalja a benne élő csalódás szörnyetege, és ő kénytelen lenne a legféltettebb kincseit a szörnyetegnek adni láthatásra, hiszen az az apának jár. És ők mennének is, mert szeretik őt, a szörnyeteggel együtt. Nem ismernek mást. Így hát maradt.

Nyitókép:

Tovább olvasok