Nem akarom megtalálni a tökéletes társat – és a tökéletlent se…
Már gyerekként is más voltam. Tisztán emlékszem arra a jelenetre, amikor az unokanővéremmel ültünk a tévé előtt és királylányos meséket néztünk. Én borzasztóan untam, Eszter viszont imádta a happy enddel végződő történeteket.
Folyton a nappaliban lévő tükör elé állt, illegett-billegett a keresztmamám csillogó ruháiban. Egy füzetben gondosan megtervezte a menyasszonyi ruháját, és természetesen engem is lerajzolt mint koszorúslányt. Azt mondta, egy magas, kék szemű, szőke herceg lesz majd a férje, és a tengerparton fognak élni egy gyönyörű villában. Ha egészen őszinte akarok lenni, már akkor sem értettem, mi haszna ezeknek a habos-babos álmoknak, és miért képzeli magát szinte minden kislány hercegnőnek.
Nekem soha nem volt ilyen korszakom, soha nem érdekelt a babázás. Az udvaron való rosszalkodás annál inkább. Az évek múltával sem változott meg a romantikához való viszonyom. Gyakran kószált a fejemben a kérdés, hogy miért, de gyorsan elhessegettem. Megpróbáltam tudomást sem venni róla, mert abban reménykedtem, hogy majd magától jön rá a válasz. Addig pedig igyekeztem elvegyülni, nem kilógni a sorból.
Ha arról kérdeztek az osztálytársaim a suliban, kik tetszenek nekem, találomra rávágtam három nevet, csak hogy hagyjanak már békén. Aztán később kreáltam magamnak egy nem létező szerelmet. Mindig róla meséltem, ha faggattak a többiek. Egészen addig viszonylag jól elvoltam a kitalált történeteimmel, amíg az egyetemen bele nem botlottam az érzékeny költőjelöltbe, Ivánba.
Sok közös volt bennünk: mindketten francia irodalmat tanultunk, istenként tiszteltük a 19. századi szimbolistákat, szerettünk utazni, és rajongtunk az állatokért. Fantasztikus volt együtt felfedezni a világot, ám egy csapásra összeomlott minden, amikor bevallotta, hogy szerelmes belém. Eleinte nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, annyira sokkolt.
FORRÁS: UNSPLASH
Sajnáltam Ivánt, mert képtelen voltam viszonozni az érzéseit, bármennyire szerettem volna. Ekkor döbbentem rá: engem valójában soha nem érdekelt a szerelem. Nem véletlen, hogy idejekorán kudarcba fulladtak a párkapcsolat irányába tett próbálkozásaim. Az sem lehet véletlen, hogy valahányszor mások szenvedélyről, romantikáról, villámcsapásszerű találkozásokról, esküvőkről beszéltek, összetörtem.
Egy idő után már egyre jobban kezdett úrrá lenni rajtam a düh és az önsajnálat. Iszonyú rossz volt szembesülni azzal, hogy valami nagyon nem stimmel a világomban. Hogy én nem akarom megtalálni a „tökéletes társat”. Sőt, a tökéletlent se. Ez az érzés azóta sem változott meg. Földönkívülinek érzem magam, aki idepottyant egy másik univerzumból, és fogalma sincs, miért került ide.
Elmúltam 37, nincs férjem, nincs gyerekem, mégsem vágyom másfajta életre.
Természetesen hosszú út vezetett idáig, egyáltalán nem volt könnyű elfogadni önmagam és a másságomat. Aromantikus vagyok, ami nem jelenti azt, hogy nem tudok szeretni. Tudok, csak másképp. A romantikát is kedvelem, ha másokról szól. Például nemsokára az egyik barátnőm esküvőjére megyek, és már alig várom, hogy ott lehessek.
Az aromantika szó az én esetemben leginkább arra utal, hogy nincs szükségem/igényem arra az érzelemtengerre, beleértve a túlcukrozott jeleneteket, ami együtt jár a kapcsolatokkal.
Bernadett történetét Császár Zsanett jegyezte le.
Nyitókép: Unsplash
Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂
