Nem függhet a szerelmedtől a boldogságom!

Szeretném megfogni az időt. Szorítani, hogy ne csöpögjön ki sikamlós olajként az ujjaim között. Nem akarok kétségbeesve kapkodni a kezemből kihulló cseppek után, elveszítve ezzel a maradék időmet, elpazarolni az összes pillanatot.

Szeretném megfogni az időt, mint egy gumiszalagot, és megnyújtani. Mintha életem fontos szálait hosszabbítanám meg a két kezemmel. Óvatosan bánnék vele, nehogy a mohóságom, az örökkévaló szerelem iránti kielégíthetetlen vágyam elragadjon, és az elszakadó szalag súlyos felismerésként csapjon le rám, megszakítva ezzel a boldogságomat.

Szeretnék időt, ami türelemre nevel. Ami mogyorófa pálcával a kezében ül felettem, és – mint egy kisgyereknek, aki rosszat tesz – ráhúz az ujjaimra a vesszővel, ha türelmetlen vagyok. Szeretnék extra órákat és perceket, hogy törődhessek veled és azokkal, akikkel nem törődik senki. A védtelenekkel, mindenkivel, aki rászorul, legyen az ember, állat vagy növény.

Szeretetet akarok adni magamból, úgy, hogy közben nem várok semmit. Szeretném hinni, hogy a világ jobb, mint amilyennek tűnik. Hogy nem ragad magával ez az őrült forgatag, és lesz olyan, amikor a muszájból rohanást felváltja kicsit az énidő. Nem csak akkor, amikor az ember szinte meghal lelkileg és elfelejti, ki is ő valójában.

Nem csak akkor, amikor már minden kötél szakad és ha nem rakjuk össze a széthullott darabkáinkat, csak még lejjebb süllyedünk. Hanem mindig. Szeretnék tisztább szívet, tisztább gondolatokat. Mentesítve a félelemtől, kiűzve magamból a kétely minden egyes porszemcséjét. Szeretnék több jóságot – szeretném, ha végre mindenki azt értékelné boldogságként, ami valójában azt. És mit szeretnék még ennél is jobban?

Megérteni és elfogadni végre, hogy az emberek máshogy szeretnek.

Mindannyian másképp szeretünk. Más a fontossági sorrend, más a szeretetnyelv. Sokan rosszul bánnak a szavakkal, sokan nem mernek szívből beszélni, mert ciki, és különben is, ez nem az ő asztaluk. Pedig szerintem ez mindenki asztala. A kommunikáció mozgatja a világot, ez pumpálja a vért a szívekben, ez tolja fel az adrenalinszintet tetőtől talpig.

FORRÁS: UNSPLASH

Az élmény, hogy megismered a másikat, az élmény, hogy felismered magad a másikban. A felismerés, hogy bár teljesen különböztök, nem vagy egyedül. Hogy senki nem lehet magányra ítélve. Minden hatalmas pofáraesés, leírhatatlan megpróbáltatás után ott a világosság, amit négykézláb, térden csúszva, ordítva akár, de meg kell találnunk.

Amikor azt hisszük, most tényleg mindennek vége, akkor a leginkább. Amikor senki nem áll mögöttünk, akkor a leginkább. Magunkért, nem másokért. Mert nem szabadna függni teljesen a szerelemtől – bár ez számomra még mindig megvalósíthatatlan. Tudom, hogy elveszítem magam, ha ennyire próbálok hasonulni a másikhoz. És akkor azt is elvesztem magammal együtt, akit mindennél jobban szeretek.

Nem halálosan szerelmesnek lenni a nehéz. Idomulni nehéz. Felismerni, mit akar a másik, nehéz. Megtalálni a közös nevezőt akkor is, ha rengeteg kommunikációs és egyéb akadály van. Nem feladni, kitartani… ez a nehéz. Hogy nem másik lehetőség után nézel már az első adandó alkalommal, hanem egyenes háttal odaállsz: oké, probléma van, és? Megoldjuk. Közösen. Nem egyedül.

Azt gondolom, senkinek nem szabadna magányosnak lennie. Sem embernek, sem állatnak, se semmiféle élőlénynek a földön. A magány számomra lelki halált jelent, akkor is, ha tudom, mást épp ezt tesz boldoggá.
Szeretnék boldog lenni veled, de egyedül is. Hiszek benned. Hiszek bennünk. Töretlenül. Miért épp nekünk ne jönne össze?

Nyitókép: Unsplash