Nem csak az emberek csillapíthatják a magányodat…

2022-05-09 Esszencia

Keresem önmagam. Rohanó léptekkel töröm meg a táj csöndjét, csak futok kétségbeesve. Megtorpanok, érzem a cipőmbe ékelődő apró kavicsokat, érzem a bokámat simogató fűszálakat, hallgatom a madarak boldog csiripelését. Körbefordulok, az egész park üres. 

A hirtelen feltámadó szél mintha csak magához akarna ölelni. Szinte belefekszem a semmibe, belesimulok nem létező karjaiba. Mintha csak az ölelne, mintha csak az tartana meg, amikor erőtlen vagyok, akit annyira szerettem. Behunyom a szemem, és elképzelem, hogy emberi karok szorítását érzem. Behunyom a szemem, és elképzelem, hogy nem vagyok magányos. Hátradöntöm a fejem, beszívom a fák tiszta, mégis keserédesen magányos levegőjét.

Magamba szívom a csendet, és még egy csöppnyit a magányból, míg tele nem lesz az elhagyatottság érzésével az egész valóm. Talán percek óta állhatok már így. Keresek valakit eszeveszetten, már-már a tébolynak azon a fokán, amikor semmi más nem számít. Csak valaki miatt hadd érezzem, hogy ember vagyok. Hadd érezzem a keze melegét, hadd érezzem, hogy magához ölel. Semmi több.

Csak hadd érezzem, hogy élek. Hogy számítok valamit ebben a világban. Nagyot sóhajtok, felegyenesedek, és hagyom, hogy a csend nyugalma magával ragadjon. Akarom, hogy tompítsa a fájdalmam, akarom, hogy segítsen megérteni saját magam. Hiszen olyan hasonlóak vagyunk, én és ez a kis erdős környék. Sötét és mélységesen magányos. Elhagyatott. Nem embernek való.

Úgy dőlök neki az egyik egekig nyúló fa korhadt törzsének, mintha csak embertársamhoz borulnék. Úgy teszem tenyereim a törzsére, mintha egy arcot simítanék. Majd úgy szorítom teljes erőből magamhoz, hogy teljes valómmal átérzem a sorsát, és hálás vagyok, hogy van kit ölelnem. Ugyanakkor szégyellem, hogy nekem ez jut. Fák között sírva, sétálgatva, önmagam elemezgetve…

FORRÁS: UNSPLASH

Nem foglalkozom vele, jött-e azóta más is a közelbe, látja-e valaki a könnyeimet. Nevet-e valaki azon, hogy a bolond nő ölelgeti, simogatja a fákat. Csak sétálok. Ahogy egyre előrébb jutok, tisztábbá és világosabbá válik, hogy itt most nekem tulajdonképpen jó. Harmóniába kerültem a természettel, és ezáltal mintha magammal is jobb lenne most a viszonyom. Látom, ahogy a madarak megbújnak egy-egy sűrűbb ág levelei között, látom, ahogy az alkonyodó égbolt mindenféle színekben pompázik.

Leülök a nyirkos talajra, és élvezem a csendet. Kezdem érteni, hogy amit magánynak hittem, az talán valami egészen más. Talán csak meg nem értés, talán csak félelem. Így, a fűben ülve, fatörzsnek támaszkodva, ahogy nézem a sejtelmes égboltot, egyszeriben olyan aprónak érzem magam. Itt, és a teljes világban. Úgy vagyok jelentéktelen, hogy érek valamit, és úgy vagyok meg nem értett, hogy valójában szinte mindenki ért.

Kivéve engem. A túlcsorduló érzéseimtől fejvesztve menekülnek sokszor a barátaim is.

Sőt, a családom sem mindig tud mit kezdeni velem. Kilógok a sorból. Nem bánom. Így, az apró levelekkel átszőtt égi mennyezeten át tündöklik az égbolt. Már nincsenek színek. Sötétség van. Koromsötétség és csillagok tömkelege. Mennyien vagyunk! Nem is vagyok magányos.

Fura lény az ember, csak embertársban keressük sokszor a társat, pedig társak az állatok, a növények, minden, ami körülvesz minket. Minden mi vagyunk, ők pedig mi. Szeretek élni. Szeretem átélni az ehhez hasonló tapasztalásokat, amelyekhez tulajdonképpen semmi nem kell, csak hagyni elcsendesedni a saját elmém.

Nem vagyok nagy természetkedvelő, de itt, a magányosan hajlongó fák között értettem meg az egyik legfontosabb dolgot az életemben. Hogy attól, hogy társ nélkül telnek a mindennapjaink, hogy a világ rohan és látszólag senkinek sem számítunk, soha nem voltunk és nem is leszünk egyedül. Csak fel kell tudni ismerni a valódi értékeket. A valódiakat, mint a csend. Az élet.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok