Menekülni akartam tőled, mégis hozzád futottam

Messze akartam menni az otthonomtól, rég nem voltam már jó passzban. Túl sok minden kavargott a fejemben, és szívből akartam hinni, ha majd kiszakadok a megszokott közegből, jobb lesz nekem.

Pedig valójában nem is szerettem a természetben lenni, valahogy néha mégis elemi erővel húzott magához. El akartam tévedni. Eltűnni, kiszakadni a megszokottból, halottnak látszani az én megszokott világomban. Láthatatlannak. Autóba ültem és nem kapcsoltam be a GPS-t. Mindig arra mentem, amerre a szívem vitt. Nem ismertem a környéket, csak a csend üvöltött, csak az ismeretlen jelzett vissza ismerősen.

Nem akartam rád gondolni

Vagy ha néha mégis, csak a szépre. El akartam hessegetni magamtól a tényeket, hogy hányszor kerestél, hányszor szerettél érdekből. Nem, ez nem te vagy. Nem lehetsz te. Nem ilyennek képzeltelek. Pedig mégis. A barátaim azt sulykolták a fejembe, hogy lássam meg a szépet a legkisebb dologban is, de ilyenkor úgy érzem, képtelen vagyok rá. Már szinte éreztem, hogy ökölbe szorul a kezem a tehetetlenségtől – holott az egészet magamnak okoztam – mikor az égre néztem – talán Istent keresve. A tenyérnyi madárkák hangja bezengte az egész erdőt. A fák ágai között leselkedő napsugarak hirtelenjében világossá tették a lábam alatti sötét talajt, és nem néztem magam elé, csak haladtam az eget bámulva, észrevétlenül, mosolyogva.

Kép forrása: Midjourney

A kezed a kezembe képzeltem, szinte hallottam a hangodat, igyekeztem felidézni mindent, ami szép volt. Már megint csak a jót akartam látni. Tudod, már jól megvoltam nélküled, mert felfogta nehezen a szívem is, amit nem akart, hogy semmi több nem voltam egy eszköznél, hogy elérd a céljaid. De éreztem valamit. Nem szerettelek, de éreztem valamit. És minél tovább éreztem, annál fontosabb lettél. Sosem tudtam irányítani az érzéseimet.

Aztán hirtelen messze tisztást pillantottam meg

Napszemüvegem a hajamba toltam és próbáltam hunyorogva koncentrálni, mit is látok a távolban. Emberek. Egy kis korhadó faasztal és italozó, jókedvű emberek. Talán öten-hatan. Bujkálni kezdtem a fák törzsei mögött, mintha csak tiltott helyen járnék. Ahogy közeledtem, tisztán hallottam, hogy a társaság egyetlen tagja sem beszél magyarul. Hirtelen elöntötte a régi káosz a fejem, és minden erőmmel igyekeztem kitisztítani a hangokat a fejemben. Mintha csak a hangod hallanám. Igyekeztem óvatos maradni, de minél inkább próbáltam, annál inkább szaporáztam a lépteimet. Mígnem beakadt a lábam egy kidőlt, aprócska fába, és térdre zuhantam.

A társaság megriadt

Már nem lehetett több köztünk kétszáz méternél. Mindenki felállt. Én nem tudtam mozdulni. Nem tudom, mennyi idő telt el, míg realizáltam, hogy nem csak képzelem a sziluetted közeledni. Óvatos voltál, és én menekülni akartam, és mégsem. Maradnom kellett. Olyan rég akartalak újra látni. Nem fogta fel az agyam, hogy létezik, hogy elmenekülök a múlt előtt és újra szembetalálom vele magam még a semmi közepén is.

Nem mozdultam

Biztos voltam benne, hogy felismertél, és tudtam, hogy itt és most van az ideje szembenéznem a félelmemmel. A félelmemmel, ami lényegében önmagam voltam. Már egész kartávolságig jöttél a közelemben. Megálltál és csak bámultál rám értetlenül. Meg akartam magyarázni, hogy én ezt nem direkt csináltam, nem szándékosan jöttem ide, nem akartalak zavarni, nem akartam visszajönni az életedbe… Pedig a kérdések ott zakatoltak bennem, és tudtam, nem lesz több esélyem feltenni őket. De az ébresztőórám kirángatott a fájó válaszaid elől, hogy tovább folytatódhasson ez a végeláthatatlan vesszőfutás – helyetted immár saját magammal.

Nyitókép: Midjourney