El kellett volna mondanom, hogy fájdalmat okozol…
Nézegetem az üres dezodoros dobozt. Még te hoztad nekem, és már az utolsó cseppek után pillanatban vagyok. Voltaképpen már régen ki kellett volna dobnom. Mégsincs hozzá szívem. Fogalmam sincs, hogy akkor miért volt annyira fontos, hogy megkérjelek vegyél egyet.
Persze az agyammal tudom, hogy miért
Csak az túl egyszerű magyarázat. Az a puszta tény, hogy az adott országban, ahol éppen akkor életvitelszerűen tartózkodtam nem lehetett kapni azt a márkát. Kereshettem volna egy másikat. Megkérhettem volna mást helyetted. Vagy akár kirendelhettem volna magamnak.
De akkor olyan kézenfekvőnek tűnt megcsörgetni, és kérni, hogy vegyél nekem egyet. Meglepődve nevettél. Még most is itt cseng a fülemben az elfojtani próbált nevetésed. Megmelengette a szívemet. Nem tudom, hogy te hol voltál akkor. Csak azt, hogy én az újdonsült nappalim közepén álltam, és élveztem, ahogy átjár a boldogság.
Az, hogy már csak órák kérdése, és újra átélem a békét, a mindent átható nyugalmat a karjaidban. Halkan jegyezted meg az eufóriám közepette, hogy még soha semmit nem kértem tőled. És ez igaz volt. Ugyan sosem mondtam, de anyám belém nevelte: ”Ha már kérni kell, régen rossz.” Azóta ezt a gondolkodást igyekszem meghaladni, de a zsigereimben hordozom.
És, ahogy most forgatom az üres dobozt a kezemben…
Legszívesebben újra megragadnám a telefont, és szavakba önteném a ki nem mondott szavak fájdalmát. Az agyam tudja, hogy értelmetlen lenne. A szívem viszont hevesen ver és kérlel, hogy tegyem meg. Nem teszem. Már nem. Hiszen időnk már elveszett. Vagy talán soha sem volt. Mert a kimondott szavaknak súlya van. A kimondatlan szavaknak pedig végtelen terhe.
Ha újra kezdhetném, akkor szólnék, ha fáj. Ma már olyan egyszerűnek tűnik. Hiszen miért lehetne az probléma, ha elmondom, hogy ez most nem esett jól. Most már gyerekesnek és érthetetlennek tűnik a hallgatásom. Hiszen fájt, hogy az első évfordulónkat munkára hivatkozva már a közös ünneplés felvetése előtt negligáltad.
Kérdésnek álcázva ugyan. Az a fajta kérdés volt, amire bárki érezte volna, hogy nem mondhat nemet. A mai eszemmel tudom, hogy mondanom kellett volna. Szavakba kellett volna öntenem a csalódottságom. Nem tettem. Ugyan miért kellett volna nekünk romantikáznunk? Az nem volt terítéken.
Elfogadtam. Körbeszőtte az élet. Meg az influenza, ami pár napra rá maga alá gyűrt.
Úsztam tovább az árral. Meg a bennem dúló teljesen megalapozatlan reménnyel. Vajon miben reménykedtem? Nincs válasz. Csak az újabb fel nem vállalt arcon csapás jött. Hiába maradtam hatalmas szervezések árán tovább a városban, ahol éltél… Számomra ugyanúgy nem volt több időd.
Kép forrása: Midjourney
Ma már csak mosolygok annak a lánynak a fájdalmán, aki összezuhanva zokogott a saját balfaszsága miatt. Legszívesebben csak magamhoz ölelném azt a lányt, és elmondanám neki, hogy sokkal többet érdemel, mint a lepattanóba megkaparintható órákat.
A Tisza-parton elsuttogott édes szavakat. Mert persze baromi jó azt hallani, hogy csodálatos vagy. De soha nem szabad szem elől téveszteni, hogy mit és hogyan cselekszik a másik. Nem ildomos elveszíteni a fókuszt a tényről, hogy mi az, ami valóban számít.
Anyámnak nem volt igaza. Nincs azzal baj, ha kérsz. Hiszen az már egyfajta bizalmi viszony. Azzal van a baj, ha annyira rettegsz a másik elvesztésétől – a másik esetleges nemleges válaszától – hogy inkább nem szólsz. Mert a félelem vezérel. Meg a fene nagy makacs természeted, hogy ha magától nem érzi, akkor te ugyan nem fogod mondani, hogy milliószor belegyalogolt a lelkedbe.
Dóra történetét Baranyai Kata jegyezte le.
Nyitókép: Midjourney
