Nem hittem, hogy szerethetsz, mert én sem szerettem saját magam

Hosszú hónapokig csak beszélgettünk, anélkül, hogy találkoztunk volna. Hol nálad jöttek közbe súlyos dolgok, hol az én sorsomat nehezítették elgördíthetetlen akadályok. Aztán a legváratlanabb pillanatban üzenet érkezett tőled:

Úton vagyok

 

Én épp a munkahelyemen ültem. Elsőre nem hittem a szememnek. Ami biztos, a szívem úgy vert, hogy a szorításától levegőt is alig kaptam. Pontosan tudtam, hogy az a normális, ha a férfi rajong, a nő pedig hagyja, hogy meghódítsák. De képtelen voltam erre. Feléd ugyan nem mutattam, de szinte kifordultam magamból. A megszokott melankóliát másodpercek alatt váltotta fel a féktelen boldogság, és úgy viselkedtem, mint egy szerelmes tinédzser. Pedig azt sem tudtam, ki vagy.

Persze, tudom, a belső tulajdonságok fontosabbak, de tagadhatatlan, hogy a külső alapján választunk legtöbben. Én is így voltam. És nagyon hosszú idő után benned a tökéletest láttam. Nem a Nagy Őt, hanem a fizikailag tökéletest. Magam sem értettem, miért. Valójában nem is voltál az esetem. Hogy a szeretetéhség vagy a kíváncsiság dominált, nem tudom megmondani. De azt igen, hogy aznap megállás nélkül telefonálgattam egészen estig, mire ott kellett lennem a megbeszélt helyen. Hirtelen a holtbiztos érzésekből, a vágyaimból rettegés lett.

Előtörtek az emlékek, a megannyi csalódás, hogy talán majd nem tetszik a hajam, talán zavarni fog a súlyfelesleg a hasamon, talán ez, talán az. Sorra gyártottam a kifogásokat, miért nem lehetek elég jó neked. Menekülni akartam, de belül tudtam, hogy életem hibája lesz, ha ezt most kihagyom. Útnak indultam. A percek repültek, én pedig kezdtem kissé önkívületi állapotba kerülni. Nem úgy néztem rád, mint egy emberre, több voltál annál. Sietve csaptam be az ajtót az autót magam mögött hagyva, és szapora léptekkel haladtam a megbeszélt hely felé. Szüntelen telefonáltam. Féltem. Rettegtem. Ott reszketett bennem a tini, aki annyiszor volt kevés, aki annyiszor volt rossz és megvetendő. De már nem volt visszaút, és hirtelen elöntött valami furcsa érzés: ha az eddigieket kibírtam, ezt is ki fogom. Tudom, hogy nem jó hozzáállás és igenis úgy kellett volna odállnom eléd, hogy sugározzam a magabiztosságot.

A telefont mintha a fülemhez ragasztották volna, hol ezt hívtam kétségbeesve, hol azt. Aztán megláttalak ott, a tér közepén. Tömve volt a hely, a nyár tombolt, a fiatalok önfeledten szórakoztak. Lehettél volna száz másik is, de te rám nevettél, és én tudtam: elvesztem. Bontottam a vonalat. És minden előzetes tervem, minden nagyon fontos mondanivaló egyszeriben vált semmissé. Csak álltam ott, te átöleltél, bemutatkoztunk és elindultunk az ismeretlenbe. Órákig sétáltunk. Sokat nevettünk, és észre sem vettem, de boldog voltam.

Onnantól szinten minden szabadidőnket együtt töltöttük.

 

Fantasztikus nyár volt, de nem abból az egynyári kaland fajtából. De amikor magamra maradtam, amikor jöttek a magányos reggelek, magányos éjszakák, előbújt az a gyermeki énemben hátrahagyottnak hitt félős, naiv, bizonytalan tini. És csak jött a sok “ha”. Mi lesz, ha lesz jobb, mi lesz, ha unalmas vagyok, mi lesz, ha csak unaloműző vagyok. Kaphattál volna jobbat, szebbet, olyat, aki sokkal inkább hozzád való, mint én. Akkor még semmit nem értettem.

Az idő telt, és fojtogatott a sok bennem maradt, kimondatlan érzés

 

Tudtam, hogy bármit megtennék érted, apró kis semmiségekkel igyekeztem tudtára adni, mit is érsz. Én bolond! Azt hittem, nem szeretsz. Pedig gondoskodtál rólam, programokat terveztél, főztél, csak úgy meglepetésből, hogy mire hazaérek hulla fáradtan, ne nekem kelljen. És én még mindig azt hittem, kevés vagyok, és te nem szeretsz. Ugyanakkor büszke voltam, mert bár sok jelét adtam az érzéseimnek, te nem reagáltál. Majdnem egy év telt el, mikor egy mámoros éjszakán rémálomból ébredtem. Semmire nem emlékeztem, csak hogy te keltettél és nyugtattál. És ott kiszakadt belőlem, amit olyan nagyon el akartam titkolni. Hogy mennyire szeretlek, hogy a mindenem lettél. Hagytad, hogy sírjak. Csak öleltél magadhoz és megengedted, hogy kiszakadjon belőlem a fájdalom, pedig fogalmad sem volt, mi bánt. Lámpát kapcsoltál, és csak néztük egymást a kiégni készülő, villódzó fényben. Te mosolyogtál, én pedig igyekeztem mosolyogni. Nyeldestem a könnyeim és minden pillanatban próbáltam a félelmeim elhessegetni. Mintha magabiztos, boldog, erős nő lennék  melletted.

De nem tudtam abbahagyni

 

Néha feltört a szipogás, néha szótlanul törtek fel a könnyeim. Nem szóltál sokáig. Láttam, hogy valami, amit azelőtt sosem tapasztaltam, elkezdett nyomasztani. Megijedtem. Félretoltam a fájdalmaim és csak figyeltem. Ültünk egymással szemben sokáig. Már hajnalodott. Nem akartam megtörni a csendet, hálás voltam, hogy vagy. Pedig mit sem tudtál az önmarcangolásomról. “Szeretlek, mi a baj?” Törted meg a csendet hosszas hallgatás után. És én nem hittem el, amit hallok. Meredtem rád és még mindig nem mertem szólni, mintha az összes szavam, érzésem elé valami súlyos kapu zuhant volna le, megnémultam. És megismételted. “Szeretlek, mondd el, mi bánt.” Nem ment. A mellkasodra borulva, azelőtt talán sosem érzett nyugalommal értettem meg, hogy a külső szépség mindenkinek más. Hogy a belső értékek fontossága nem feltétlen jelenti ugyanazt az embereknek.

Új emberként ébredtem, mikor reggel megsimogattad az arcom

Azóta tudom, hogy önmagamon kívül senkinek nem kell megfelelnem, aki szeret, az szeretni fog. Ott nincsenek játszmák, ott nincsenek tévutak. Egész egyszerűen szeretni fog. És hiába múlt el már rég ez a csodaszép, nyugodt – számomra mégis oly’ sokszor viharosnak tűnő szerelem: általad értettem meg, mit is jelent igazán élni, köszönettel tartozom. Mert megbarátkoztam önmagammal és tudom, szerethető vagyok.

Nyitókép: Midjourney