Én is tönkrementem, nem csak a kapcsolatunk…

Laci a tóparton állt. Nem tudta, mióra révedt már a semmibe, nem akart az idő múlásával foglalkozni, élvezte, hogy néhány pillanatra öntudatlanul létezik a világban. Élvezte, hogy egy rövid ideig nem mardossa a fájdalom, hogy nem üldözik a saját démonai.

Szélcsend volt, a Nap már szinte égette az arcát

Nem foglalkozott vele. Görcsösen koncentrált az itt-ott fodrozódó habokra. Figyelte a természet lágy, finom rezdüléseit. Élvezni kezdte a nyugalmat, talán néha a szája is mosolyra húzódott a habok közt boldogan ficánkoló halak láttán. De néhány perc után mindig a szívébe hasított a fájdalom. Mindig a szívébe hasított a szeretett nő hiánya.

Mióta Timivel sokadjára is összekaptak, mintha elvesztette volna önmagát. Egy ideig mindketten a másikra vártak, de az idő és megszokás dominált: így szó nélkül, önváddal a szívükben haladtak tovább külön utakon, bízva abban, hogy minden jobb lesz. Hónapok teltek el, és Timi egyszer csak nem jött többé. Nem voltak hívások, nem jöttek a megkésettnek hitt üzenetek, nem gördült be váratlanul az autója sem az udvarra az éjszaka közepén.

Pánikolni kezdett.

Nem volt büszke típusú férfi, de megszokta, hogy nem volt szükség soha arra, hogy különösebb erőfeszítést tegyen a békülésük érdekében. De ez a helyzet most más volt. Teljesen magába zárkózva próbált visszatalálni ahhoz az emberhez, aki a kapcsolatuk elején volt. Aki tele volt energiával, aki ambiciózus volt, igazi társasági ember, aki soha nem szűnt meg mégsem egyszerű, tiszta szívű férfinak maradni. Most pedig ült a lépcsőn a vaksötétben és érezte, hogy kicsordul a könnye. Minden nap.

Csak aludni akart

Menekülni a fájdalom elől. Nem elfogadni az elfogadhatatlant. A szíve mélyén még hitte, hogy ez is csak egy hosszabb mosolyszünet, aztán majd minden megy tovább. Minden megy tovább úgy, hogy igazából egyikük sem volt féktelenül boldog, minden megy tovább úgy, hogy valójában sosem volt rózsaszín köd, nem voltak egymás igényeihez idomulós közös hétvégi programok. Nem voltak távlati tervek, nem volt család, nem volt meseszép jövőkép. Nem volt semmi. Csak elvoltak egymás mellett, és ő mára elhitte, hogy ez így teljesen rendben van. Hiányzott valami az életéből, ami nemhogy hozzátett volna, inkább elvett belőle. Elvett temérdek időt, elvett álmokat, valahol talán néhány darabot még saját magából is. Méghogy a férfiak nem szenvednek a szakítás után…

Az égen egyre sötétedő felhők rajzolódtak ki, a szél feltámadt. Felhőszakadás enyhítette a napégette vállai fájdalmát. Élvezte a hűsítő záport, szerette volna, ha a fájdalmat is kimosta volna belőle az eső. Csuromvizesen állt és csak bámulta tovább a reszkető vizet. Nézte, hogyan tuszkol félelmet a vihar a természet szívébe. Nézte az egyre nagyobb esőcseppeket, látta a mennyből hulló jégszemcséket itt-ott pattogni. Belefáradt már az önmarcangolásba, pedig kedve lett volna saját magát ostorozni a boldogtalanságáért.

Hazaérve ledobálta a vizes holmiját, és sokáig csak ült csendben tovább a mobilja kijelzőjére meredve. Már négy hónapja semmit nem tudott Timiről. És ott valami megtört. Az ujjai szinte maguktól vezérelve pötyögtek be egy egyszerű “Szia, hogy vagy?” üzenetet. Nem gondolkozott, azonnal elküldte. És várt. Hiába. Várt, míg el nem nyomta végre az álom.

De válasz nem érkezett sem másnap, sem azután, Laci pedig egyre szánalmasabbnak hitte magát, holott tudta, hogy nem erre hivatott. Hogy nem az jár neki jutalmul a szerelméért, hogy sírjon, könyörögjön, mikor nem vétett többet, mint Timi vétett ellene. Talán csak belekényelmesedtek a semmibe, talán csak egymáshoz menekültek, hogy ne legyenek egyedül, és nem a másik személye volt fontos, hanem a magány elől való menekülés befejezése. Talán mindketten elhitték, hogy így ez az egész tökéletes, és a szép, közös terveiket inkább megtartották maguknak.

Kép forrása: Midjourney

Lényegében saját magát mérgezte még hosszú idővel a szakítás után is. Minél több hibát talált magában, annál tökéletesebbnek látta Timit. De már nem vágyott rá, már rettegett tőle. Rettegett, mi történne, ha újra látná. Félt az összeroppanástól. Ugyanakkor ráébredt, hogy bár nem boldogan, de újra él. Voltak céljai, már a fájdalomtól menekült, nem a magány elől. Már önmagát akarta építeni, nem mást olyan áron, hogy saját valóját feláldozza.

Szeretett volna az az ember lenni, aki a kapcsolatuk előtt volt, de nem így jött ki ebből a szakításból, hanem sokkal erősebben.

Még mindig hiányolja a régi szenvedést, hajlamos néha belesüppedni a jól megszokott önsajnálatba. Hiányolja az önmarcangolós estéket, és valahol gyűlöli magát azért, mert ezt az embertelen állapotot tartotta oly’ sokáig normálisnak. Mára felépítkezett a fájdalmából, és végre úgy él, ahogy mindig is szeretett volna, mégis kétkedve fogadja új párja kedvességét, meghúzódik sokszor a gyanakvás a boldogságuk mögött. De kitartóan dolgozik azon, hogy a múlt sérelmei ne üssenek léket a kapcsolatukon. És talán már kezdi elhinni, hogy igenis értékes ember, aki eddig nem boldog párkapcsolatban, hanem egy végletekig megalázó, nem emberhez méltó langyos vízben ücsörgős se veled, se nélküled helyzetben rekedve élte a mindennapjait.

Nyitókép: Midjourney