Reménykedő idősek állnak a sorban…

„Semmit sem éreztem” – újságolta csillogó szemmel a bácsi. Senkit sem ismert a tömegben, ezért csak úgy maga elé motyogta.

Én meg, amikor elhaladt mellettem, bőszen bólogattam neki, és mondtam, hogy örülök. Mert megértettem, hogy ez most számára hatalmas dolog. Bár nem agy- vagy szívműtétje volt, ez a pici szúrás jelentette most neki a mindenséget. A reményt ebben a háborús hangulatban.

Szinte két lábbal a föld felett lebegve haladt végig a sor mellett. Az izgatottság másokon is érezhető volt. Mert egy láthatatlan ellenség, a koronavírus ellen sorakozott fel most itt hosszú, kígyózó sorban legalább 150 idős ember. Ki tolószékben, ki bottal. Voltak, akik imbolyogva, sokszor távolságot sem tartva, de itt voltak.

Furcsa háború ez, amikor ennyi rossz állapotban lévő „katona” küzd az ellenséggel. Ők nem karddal vagy puskával, hanem a modern tudomány eszközeivel vívják most a csatájukat. Na és persze az óvatossággal.

– Ne menj közel máshoz, mama! – utasítja az egyik idős nénit az unokája.

– Neeee!!! – kiáltott fel kétségbeesetten egy párját megtartani próbáló feleség, amikor rossz bőrben lévő férje leüléskor jobb híján a szék mellett lévő kukában próbált megkapaszkodni.

Szinte én is együtt kiáltottam fel a nővel a jelenet láttán. A pupillám kitágult, és feszülten figyeltem, vajon az egyensúlyát vesztett bácsika ujjai megérintik-e a kuka szélét. Mintha egy filmes jelenet zajlott volna előttem. Láttam, ahogy a gonosz és kíméletlen vírus vigyorogva lesi az öreg kétségbeesett kínlódását.

Értettem a nő kétségbeesését, akinek a lelki szemei előtt már csak a bacilusok és a vírusok lebegtek, amik egy ilyen szemetesen hatványozottan jelen lehetnek. Ők pedig pont azért voltak itt, hogy a koronavírus elleni oltás segítségével elkerüljék a betegséget.

Megvallom, meghatottan álltam apukám kísérőjeként a sorban, mert belegondoltam, hogy ezek az emberek most itt, a hidegben az életükért várakoznak. A régi életükért. A megszokott, mindennapi tevékenységeikért, amelyek oly triviálisnak számítottak egykor, most mégis annyira fontosak lettek.

FORRÁS: UNSPLASH

A barátokkal való felhőtlen csevegésekért. Egy szülinapi tortán lévő gyertya elfújásáért. Egy strandon eltöltött idilli napért. Az unokákkal, gyermekeikkel való találkozásokért, egy ölelésért, egy pusziért… Kinek mi hiányzik a legjobban.

De mindenkinek elvett valamit az életéből ez a vírus, amit szeretne visszakapni. 

Aztán a te szülőd is sorra kerül. És amikor elengeded a kezét, amikor belép azon az ajtón, ahova te már nem mehetsz vele, olyan érzés, mint amikor először lép be a gyerek az ovi kapuján. Aggódva nézel utána az üvegablakon keresztül, és tekinteteddel addig követed, míg csak el nem tűnik a szemed elől.

Majd nyugtalanul vársz rá, és drukkolsz, hogy minden rendben legyen. Talán másokban is ilyen érzések kavarogtak, amikor valamelyik idős hozzátartozójuk eltűnt a katonák vezényletével valamelyik ajtó mögött.

Amikor ismét feltűnt egy-egy szépkorú, mindig felragyogott valakinek a szeme. A remény csillogott benne, hogy nem volt baj, és hogy nekik lesz még holnap. Mert bár sosem tudhatjuk, mit hoz a jövő, azt azonban igen, hogy tovább kell folytatni minden eszközzel a harcot.

Magadért, másokért. És nem engedni a csüggedésnek. Mert ha elfáradsz, ha nem vigyázol, lehet, hogy megfertőznek, vagy te fertőzöl meg valakit… És ugyanúgy, ahogy az orosz rulettben, te sem tudhatod,  kinek nem lesz szerencséje.

Herzeg Zsuzsanna novellája

Nyitókép: Unsplash