Rideg, közömbös napot melegített át a szerelmed…

Edmond nagyon fáradtnak érezte magát. Felhajtotta az utolsó korty energiaitalt, majd kukába dobta a dobozt. A hirtelen jött szeptemberi lehűlés miatt teljesen átfázott. Órák óta az utcán volt, még szerencse, hogy csak este lesznek órái az egyetemen.

A csoporttársai biztosan a meleg előadóban ülnek és unják magukat. Szívesen cserélt volna velük. Utálta a munkáját, de nem talált jobbat. A tandíjat, jegyzeteket valamiből fizetni kellett, ahogy az anyukája gyógyszereit is. Párban dolgoztak, most is csak ketten voltak terepen. A munkatársa a sokadik cigit szívta, miközben telefonon keresztül fűzte a legújabb barátnőjét.

Kicsit sem izgatta, hogy a kisfia és a felesége hazavárta. Őt nem irigyelte, csak a megállóban szerelmesen összebújó párokat. Minden kapcsolata zátonyra futott így vagy úgy. Talán az a lökött művész csajszi az egyetemről… Csinosnak találta, még ha kicsit különc is volt a rikítósárga szövetkabátban és fekete barett sapkájában.

Akkora rajzmappát hurcolászott, mint egy asztallap. A haverjai szerint nem pálya az ilyen, kizárt, hogy lenne közös téma. Ő másképp gondolta. Tetszett neki a lány gondtalan mosolya. Mona Lisa könyörgött volna azokért a finoman ívelt ajkakért. Az órájára pillantott, idő volt.

A villamos alig hallhatóan állt meg, a tömeg nagy része leszállt, ők fel. Amit elindult a villanyos, már fel is tették a karszalagot és mondták a megvetést kiváltó, örökké utált mondatot:

“Jegyeket, bérleteket szíveskedjenek felmutatni.”

Azt a reakciót kapta, amit várt. Valaki morgott, valaki fel sem nézett a telefonjáról, csak megvetően tartotta az igazolványát. Jó a rosszban, hogy legalább a kötelezően viselt maszk miatt nem látta az utasok arcát, bár a szemeik így is beszédesek voltak. Mintha mindenki a szürke esőfelhőkhöz öltözött volna, csak egy citromsárga kabát tűnt ki a tömegből.

“Ez nem lehet igaz!” – csúszott ki a száján, még szerencse, hogy takarásban volt az arca. A lány fel sem nézett, valami elsárgult könyvet olvasott és zenét hallgatott, oda sem figyelt a felszólításra. Akkor eszmélt, mikor Edmond megkocogtatta a könyve borítóját. Az arcát hatalmas vigyorgó fejes maszk takarta. Amint felnézett, huncut fények gyúltak mogyoróbarna szemeiben.

Ő meg a következő megállóban már írta is a bírságot a bérlet nélküli utazásról, míg a nő az iratai után kotorászott a táskájában. “Művészlélek… – gondolta magában. – Kár érte.” Nem szívesen büntetett meg senkit. Szíve szerint elengedte volna, de akkor őt is szélnek eresztik. Vagy más büntit eszelt volna ki… Annyira beleélte magát a képzelgésbe, hogy kis híján kiejtette a tollat a kezéből.

Elgémberedtek az ujjai, mire kitöltötte a bírságoló lapot, már csak a név hiányzott. A nő átadta a nagy nehezen megtalált iratait, majd aláírta a felé fordított büntetést. Vagy legalábbis úgy tett. “Lia” – ízlelgette Edmond a rövidke nevet, majd a lélegzete is elakadt, amikor maga felé fordította a bírságoló tömböt.

Az aláírás helyén telefonszám és egy vigyorgó fej fogadta, olyan, mint a lány arcmaszkján. Mellette egy érvényes diákbérlet. Mérgében legszívesebben kitépte volna a lapot és hozzávágta volna, aztán mégiscsak elmosolyodott, hetek óta először.

– Legközelebb megbírságolom! Nem fogadom el a késve bemutatott bérletét – mondta szenvtelen hangon, a maszk alatt azonban fülig ért a szája. Majd kiesve a szerepéből hozzátette: – Ugye, nem egy pizza bár számát adtad meg? 

– Csörgess meg, ha nem hiszed! – nevetett a másik.  

Edmond megnyugodott,  amikor a saját számát látta Lia mobiljának kijelzőjén. Hosszasan bámult a lány után, miután az leszállt. “Talán mégsem olyan szar ez az élet” – gondolta derűsen. Már a hideget sem érezte.