Mégis akadt egy srác. Egy fekete hajú, vékony, nagydumás, aki hagyott beszélni. Egy fiú, aki itta a szavaimat. Egy enyhén vámpír külsejű menő srác a társadalom tudományi karról, akit érdekelt Freud gondolatainak pontos szétszálazása. Egy teli szájjal dumáló mesefigura, aki mellett hercegkisasszonynak érezhettem magam. Természetesen nem voltam tudatos az érzéseim jelentésére. Szerelemnek hittem a szárnyalást. Lüktető energiát adott a figyelme, az értő tekintete.

A végig beszélgetett éjjelek hajnali delíriumában, a Tisza-part nyári ragyogásában a jövőmet terveztem vele. Nagyon fiatalok voltunk még, de a belső hitrendszerem értelmében egy gyermek nem lehetett volna akadály. Ugyan még nem került sor az aktusra, de a csókjával ki tudtam egyezni. Az ajkainak a szárazsága zavart talán, de biztosra vettem, hogy ha a felesége leszek – a világ kivételezett asszonya – akkor esténként finom szőlőzsírral ápolom majd.

Soha nem kértem tőle kizárólagosságot. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem merült fel bennem, hogy kellene. Anyám ugyan próbált figyelmeztetni, de lepergett rólam az aggodalma. Különben is csak az érdekelte, hogy a lánya egyetemista lett.

Azt nem értette, hogy a felvételi nem jelent egyet a diplomával. Nem látta, hogy már máshol jártam agyilag. Megvolt a sikeres felvételi, de ez nem jelentett semmi. Hogy vehette készpénznek, hogy le is tudok diplomázni? Azonban a vékony fekete hajú srác szavak nélkül látta a lelkemet.

Időt szánt rám, de mégis engedte, hogy annyit adjak magamból, amennyit tudok. Tovább lebegtetett ez az érzés, és el is felejtettem feltenni a kérdéseimet. Mert idővel szerettem volna tudni, hogy mit tervez velem? A hónapok múlásával kezdtem megérteni, hogy a közös jövőnk ábrándjai egyoldalúan égnek bennem olyan hatalmas lánggal. Az enyhén vámpír külsejű szépfiú nem látja, hogy nem élhetünk egymás nélkül.

Nem képes megengedni magának a tudatot, hogy megtalálta élete szerelmét. Nem mondta, hogy szeret. Nem mondta, hogy soha nem fog elhagyni. Nem is vártam tőle. Egyszerűen éreztem az ölelésének erejéből. Az álmatlanul töltött folyó-parti reggelek bántó fényességében az ölelésének az ereje elárulta. Nem követeltem szavakat, mert bizonyosságot sugallt a teste.

A vizsgáimra, a beadandóimra, egyáltalán a fizikai jól létemre semmi erőm nem maradt. Az aprócska albérleti szobám romokban hevert. De boldog voltam, és ez megnyugtatott. A teljesítési kényszer alábbhagyott a sikeres félévet illetően. A megérzéseimre bíztam magam. Úgy éreztem nem eshet bántódásom, mert van, aki nemcsak szeret, de ért is.

Nem számítottam a hírre. Nem éreztem a közeledtét. Logikai vizsgára vártam, amikor egy óvatlan pillanatban meghallottam, hogy T – a vékony fekete hajú, vámpír külsejű szépfiú – kibékült a barátnőjével, akinek a létezéséről sem tudtam.

The post A másik nő…a szégyentelen! appeared first on Igazinő.

Minden erőmmel azon voltam, hogy feloldjam a lelkem mélyén dúló eszeveszett kétségbeesést. Hiszen felnőtt, sőt férjezett voltam. Önálló életem volt. Egészen szépen felfelé ívelő karrierrel. Huszonhét évesen akár büszke is lehettem volna magamra. Megvalósítottam mindazt, amiről nem egy tanár állította, hogy nekem nem fog menni. Soha nem értettem, hogy ha a diákokba nem önbizalmat, bátorságot, rendíthetetlen tudásvágyat akarnak csepegtetni, akkor vajon miért választották a tanári pályát? Nincs bennem harag. Csupán csak értetlenség. A pedagógusi pálya telis-tele van buktatókkal.

És azon a naplementés péntek estén, ahogy fáradtan elbaktattam a rendőrpalota monumentális épületegysége árnyékában – rádöbbentem, hogy az anyám az egyetlen, aki fáradhatatlanul támogatta a terveimet. Ha éppen „olimpikonnak” készültem, akkor kelt velem hajnalban. Ült mellettem matek leckét írni. Olvasta velem a kötelezőket.

Az anyukám mindent megadott a kislányának, amit csak tudott. És most mégis rácsaptam a telefont. Egyszerűen, mert elegem lett a „mindent is tudó” okoskodásából. Kamaszkoromtól kezdve semmi másra nem vágytam, mint hogy végre visszakapjam az anyámat. Azt a szeretetgombócot, aki nem akar folyton tőlem valamit. Azt a nőt, aki képes meghallgatni. Azt az anyát, akinek az ölebe hajthatom a fejem, és végre egy kicsit megpihenhetek.

A racionális oldalam mindent értett. Tudtam, hogy a legjobbat akarja nekem. Tisztában voltam azzal is, hogy a világon a legjobban szeret. Csak, hogy nem vette figyelembe, hogy a gondoskodásáért cserébe mindent megvalósítottam, amit csak akart tőlem.

Kisiskolásként szavaló versenyt nyertem. Aztán kitűnő tanuló lettem. Évsportolója. Bejutottam a megye legjobb gimnáziumába. Másodikként. Ugyan azt mondta, hogy neki nem az számít, de éreztem, hogy azért ez is fontos volt.

A gimibe vért izzadtam. Látta a szenvedésemet, de nem tudott segíteni. Nem ért el hozzám a megnyugtató hangja. Valahogy a folyamatban elkapcsolódtunk egymástól. Sokszor azt éreztem, hogy a barátnőimet jobban kedveli, mint a tulajdon lányát. Meg azt is láttam, hogy megvan a maga baja a menopauzával. Habár nem választottam, de nem tehettem az ellen semmit, hogy negyven évesen szült.

Ezért aztán a tinikorom egybeesett az anyám „leáldozásával”. Ő maga mondta így. Ez ugye azt is jelentette, hogy mind a ketten hormongőzös állapotban lézengtünk. Kerestük a helyünket a megváltozott testünkben. Anyám egyre kevésbé érezte magát nőnek, a kislánya pedig egyre inkább szerette volna, ha kivirágozhat.

Anyám éppen búcsúzott a menstruációjától, amit állítása szerint sosem szeretett, amikor a kislánya éppen csak ismerkedett a női létet meghatározó ciklussal. A piros betűs napokkal, a fájdalommal és a megszorításokkal. Anyám gyűlölte a tampont. Ezért nekem se javasolta. Nem tiltotta, de nem is tekintette opciónak.

A gimi végére alig vártam, hogy végre egyetemre mehessek és elköltözhessek otthonról. Majdhogynem kicsináltuk egymást mire leérettségiztem. A diplomaosztómra már el sem jött. Sértett kisgyereket játszott. Gyűlöltem értem. Majd kiengesztelhettem egy két hetes dél-amerikai körúttal. Már pályakezdőként magasabb keresettel bírtam, mint anyám valaha. Mégis csak igaza lett, mert a tanulás kifizetődött. Ha anyagiakban mérjük, akkor mindenképpen. Csak azt kalkulálta el a drága jó anyukám, hogy az önként vállalt folytonos áldozat hozatala mellett – elfelejtett élni. Ez pedig azt vonta magával, hogy immáron tizenegyedik éve próbálom túlélni a halálának az évfordulóját.

The post Az anyukám feltétel nélkül szeretett…de későn kaptam észbe! appeared first on Igazinő.

„Milyen nő az ilyen?”

Hát elmondom, hogy az a nő, aki nem akar gyereket: leginkább dolgozik a belső világán. Felteszi magának azt a nagyon illetlen kérdést, hogy vajon mi baj lehet vele?

Egyfajta billog ez, amit nem lehet semmivel letakarni. Ha elmúltál harminc és nincs gyereked, akkor furcsa vagy. Pont. Azzal sem vagy előrébb, ha szervi okok miatt nem hordozott még magzatot a méhed. Hidd el kipróbáltam, hogy esetleg némi együttérzést válthat-e ki, ha azt hazudom, hogy rajtam kívülálló okok miatt nem élhetem át a gyermekáldás szentségét. Vajmi kevés sikerrel jártam. Értetlenséget, szánalmat és számtalan kéretlen tanácsot kaptam cserébe.

Éppen ezért leszoktam a szervi rendellenességek vázolásáról. Elfogadtam, hogy a legjobban működő taktika – a taktikázás teljes mellőzése.

Egyébiránt az volt a meztelen igazság, hogy kerestem a férfit, akitől akarnék gyereket. Vártam, hogy belépjen az életem az a pasi, akiben nem csak a macsót látom, de az apát is. És kétségtelen, hogy ezen a vonalon intenzív elakadásba futottam. Merthogy nem akartam mindenáron gyereket. Ezek a macsó pasik meg nem értették, hogy miért vagyok kivétel. Hiszen már annyiszor átélték, hogy az amazon típusú csajuk idővel elkezdi pedzegetni a babatémát. Ez nem kitaláció – mind a fejemhez vágta, hogy nem értenek. Náluk ez a bevált szakítós forgatókönyv. Felhúzzák a nyúlcipőt, mert a nő olyat akar kisajtolni belőlük, amit ők nem akarnak.

Így a kapcsolatok felszámolásának feladata általában nálam landolt. Nem éreztem benne különösebb kihívást. Ha elég volt, akkor elég volt. Legalább visszakaptam újra a lakásom békés nyugalmát.

Aztán a harminckettedik születésnapom környékén megismertem az elvált, kétgyermekes apukát. Fiatalon lett apa. És még mindig csak harminchat éves volt. Szerintem a legszebb férfikor. És ezt mosolyogva a szemébe is mondta az ismerkedésünk elején. Akkoriban még teázgatni jártunk, és bikram jógára. Mesebeli utazásnak indult. Egy csodás kezdetnek, amely során könnyedén csúsztam bele a meggondolatlan álmok szövögetésébe. Habár nem tűnt elrugaszkodottnak, hogy megállapodjon mellettem. Tizen évet volt együtt a feleségével, és ez óhatatlanul azt üzente nekem, hogy akkor ez velem is lehetséges. Sosem faggattam a velem való terveiről. Élveztem az együtt megélt pillanatokat. Ha üzleti útra ment, akkor fizikailag fájt a hiánya. De megnyugtatott az érzés, hogy hozzám jön haza. Ugyan két év után sem költöztünk össze teljesen, de majdnem minden este velem aludt. Szorosan magához húzva, a fülembe súgva, hogy imádja az illatom.

Szirénének volt ez a méhemnek. Mély és nagyon intenzív zsigeri vágyat kezdtem el érezni a gyermekáldás iránt. Földöntúli boldog mosollyal üdvözöltem. Végre velem is megtörtént! Végre megéreztem, hogy mit éreznek a nők, akik megtalálták a férfit, akitől gyermekük született.

Csodálatos, ringató, puha érzés volt, hogy végre belépett az életembe a nagybetűs férfi, akitől utódot akarok. Kétségtelen, hogy szerettem a kiskamasz gyerekeivel lenni. Ők is szerettek, mert minden hülyeségre kapható voltam. Jöhetett a legfélelmetesebb vízi csúszda vagy éppen bármilyen koncertálom. Ugrottam, hogy megvalósítsam a vágyaikat. Gyakorlatilag mindenféle kapcsolatrendszeremet bevetettem, hogy a legjobb helyekre szóljon a jegyünk. Sokszor elvittük a volt feleséget is. A gyerekek anyukáját. Tiszteltem benne a nőt, az anyát és azt, hogy az ellenérzéseit legyőzve kedves velem.

Ízlelgettem a szót: mozaikcsalád.

Semmi kivetnivalót nem láttam benne. Az lebegett a szemem előtt, hogy a mi babánknak egy elképesztő színes-szagos nagy család juthat. A koromból adódóan meg a férfi két gyermekére való tekintettel – egyetlen babát terveztem. Egy csöppséget, akinek két nagytestvér lehet az örök támasza.

Később sokat agyaltam, hogy vajon hol csúszhatott félre a kommunikáció. Mit nem vettem észre? Igaza volt, amikor könnyes szemmel azt mondta, hogy soha nem ígért nekem szaporodást. A száját elhagyta a szaporodni szó. Ezen a ponton már nem tudtam figyelni. Talán olyasmi lehetett, hogy már nem akar szaporodni sem velem, sem mással. És nem értette, hogy miért nem akarok csak az övé lenni. Azt mondta, hogy nem akar osztozkodni rajtam egy gyerekkel.

Őszintén meglepett a viselkedése. Próbáltam meggyőzni, hogy nem volt a felesége vagyok. Nem fogom elhanyagolni csak, mert világra hozom a szerelmünk gyümölcsét. Azt mondta, hogy túlságosan idealista vagyok. Nem értettem vele egyet.

A szakítás fájt, de valójában az oda vezető útba haltam bele. A tudatba, hogy félreértelmeztem a jeleket. Az érzésbe, hogy elcsesztem életem lehetőségét. Elvesztettem a férfit, akit annyira szerettem, kívántam, hogy gyermeket akartam tőle.

The post Elvesztettem a férfit, akitől gyereket akartam! appeared first on Igazinő.

Miközben a lelki romokat próbáltam eltakarítani, döbbenten realizáltam, hogy mekkora utálatot érzek a létezésemmel szemben. És ezt csak magamnak köszönhetem. Éveket töltöttem egy olyan férfi mellett, akivel soha nem tudtam felszabadultan beszélgetni, nevetgélni, kikapcsolódni. 

És ami még ennél is rosszabb: végtelenül naiv, ostoba libaként azt vártam, hogy töltse ki a bennem lévő űrt. Azt hiszem, hogy meg akartam úszni a saját démonjaimmal való szembenézést. Azzal viszont, hogy éveken át gyáva életet éltem, aktívan ártottam saját magamnak.

Kegyetlenül nehéz volt szembenézni az önsorsrontó valóságommal. Fájdalmasan érintett a ráeszmélés, hogy sok olyan dolgot tettem, amivel megsebesítettem a lelkemet. Például azzal, hogy nem kezeltem egyenragú félként a páromat, ami eleve bizalmatlanságot szült. 

Feltételezésekből indultam ki, folyamatosan projektáltam az ellenségképet a személyére. Irreális elvárásaim voltak, légből kapott, teljesíthetetlen igények. Mindig azt akartam, hogy az enyém legyen az utolsó szó. Matricaként tapadtam, megfojtva a másikat a birtokló szerelmemmel. Nyilvánvaló, hogy ezek mögött az ártalmas viselkedési sémák mögött a gyógyulatlan, kezeletlen traumáim álltak, amelyek azt eredményezték, hogy értéktelennek éreztem magam a kapcsolataimban.

Bevallom, egyedül nem sikerült volna a változás. Kemény terápiás munka után realizáltam azokat az  ismétlődő mintázatokat, amelyek az önmagamnak okozott károkban mutatkoztak meg.

Nem állítom, hogy érzelmileg a topon vagyok, de most már tudom, hogyan lehet gyógyítgatni azt a szívet, amit az én kezeim sebeztek meg.

Alappillérek, amelyek nekem segítettek.

Higgadtság

Az azonnali visszavágás, a hisztizés, az egóból való vitázás elsősorban nem a másik emberét, hanem a saját energiáimat blokkolja. Erősnek lenni nem azt jelenti, hogy meg kell vívni az összes csatát, ami az utamba kerül. Az igazi erő abban lakozik, ha elég okos vagyok ahhoz, hogy emelt fővel, mosolyogva lépjek ki egy feszültséggel teli vagy megoldhatatlan helyzetből.

Viszonzott szerelem

Attól igazán jó egy párkapcsolat, hogy a felek elfogadják egymás múltját, gazdagítják egymás jelenét, és támogatják egymás jövőjét. Erről szól az igazi szerelem, és megéri várni rá.

Megtanulni önmagadat választani

Fájdalmas elbúcsúzni valakitől, akit nem akarok elengedni, de még fájdalmasabb ragaszkodni hozzá, ha az illető nem tervez velem hosszú távon. Egy újabb lecke, amit megtanultam: ha valaki nem szeret igazán, akkor nekem sincs szükségem rá az életemben.

Kitartás

A nehéz időkben való manőverezés ahhoz hasonlít, mint amikor sűrű ködben vezetünk. Nem mindig látjuk, merre tartunk, kissé elveszettnek érezzük magunkat, és minden kilométer egy örökkévalóságnak tűnik. Mégis, bármennyire is félünk, veszünk egy mély lélegzetet, és lassan, de biztosan haladnunk előre, mert bízunk a saját ítélő képességünkben.

The post Ne legyél önmagad ellensége! appeared first on Igazinő.

A probléma ott kezdődik, amikor az ex(ek) iránti gyűlölet, harag és bosszúvágy önszabotáló szokássá alakul, és megakasztja a mindennapjainkat. 

A túllépéshez (túléléshez) azonban elengedhetetlenül fontos a megbocsátás. 

Tisztában vagyok azzal, hogy ez mennyire nehéz. Hiszen irtózatosan mélyek tudnak lenni a sebek, amiket a másik fél ejtett rajtunk. Ám az egyetlen módja annak, hogy magasabb tudatszintre kerülhessünk, ha felszámoljuk azokat a korlátokat, amik visszatartanak a fejlődéstől. 

A volt partnerek iránti negatív érzések úgy működnek, mintha mérget kortyolgatnánk. Majd azt várnánk, hogy ez a másik fél torkát marja. 

Ezt megtapasztaltam a saját bőrömön. Amikor végre teljesen megbíztam valakiben, az illető elárult, megcsalt, eldobott. Teljesen összetörtem. Nem akartam mást, csak gyűlölni, és válogatott szitkokat szórtam rá. Ám egy váratlanul megtalált közös fotó (amelyiken nagyon szerelmesek voltunk egymásba) ráébresztett arra, hogy egyedül én szenvedek a saját dühöm és frusztrációm következményeitől. 

A változás nyilván nem következett be azonnal, keményen küzdöttem érte, és ennek köszönhetően gyökeresen megváltozott a szemléletem.  Soha nem fogadnám vissza azokat a férfiakat, akik nem bántak velem jól, de hálás vagyok mindazért, amit kaptam tőlük. 

Bátorságot az újrakezdéshez. A megbocsátás képességét, ami abban segített, hogy hatékonyan tanulhassak a történtekből. A ráeszmélés eufóriáját, hogy kizárólag én vagyok felelős a tetteimért, a választásaimért. A tisztánlátás erejét, hogy képessé váltam a felszín alá nézni, és a szakítást lehetőségnek tekinteni a jövendő boldogságra. 

Ha valaki hasonlóan nehéz időszakon megy keresztül, akkor annak azt javaslom, írja le és mantrázza naponta többször: „Megérdemlem az egészséges, boldog, őszinte, szereteten alapuló kapcsolatot.”  Ehhez viszont tudatos és folyamatos önismereti munka szükséges, mert az vezet el a belső egyensúly eléréséhez.  

The post Az exed nem az ellenséged! appeared first on Igazinő.

Mindent. Nekik köszönhetem azt a nőt, aki most vagyok. Aki tudja mit szeretne, tudja ki kell neki, mennyit ad és mennyit vesz ki egy kapcsolatból. Aki már soha többé nem akar sírni senki után. Aki csak a jót engedi be, azt aki felemeli és azonnal bezár a játszmákra. 

Azt mondják, ami nem öl meg az megerősít. Persze, amikor bele akarsz halni a fájdalomba, mert összetörték a szíved, akkor ez nem kapaszkodó. Mikor szeretsz és a saját érzéseid fullasztanak, akkor inkább azt kívánod, hogy most szeressenek és ne később legyél erős. 

Mindennek megvan az oka, még ha ezt nem is látjuk előre. És még, ha nagyon fájdalmas is a tanulás útja. Az érzelmeink csapongását kordában tartani hosszú tanulási folyamat. Valójában nem tanulhatod meg könyvekből, nem tanítják egyetemen. Meg kell tapasztalnod a mélységet és a magasságot, ahhoz hogy erős, öntudatos és boldog ember legyél. Mikor felfelé kúszol a gödörből, sírva nyüszítve kapaszkodva a sáros talajba, amikor újra és újra visszazuhansz.

Már mindenhol fáj, vérzel, sebes a bőröd, eltörött a csontod, de téged hajt egy felfoghatatlan erő, hogy újra a fényre juss. Az a nő, aki kimászik abból a gödörből az már soha többé nem akar az lenni, aki beleesett. Az már egy másik ember. Sárosan, megtörten, de lélekben sokkal erősebben tud elindulni előre. Mindenkinek ezen a fejlődésen kell keresztül menni. Van, akinek többet. Van, akinek kevesebbet kell tanulni. Attól függ milyen mélyen tudsz érezni. Az érzelmeink mélysége határozza meg a gödör mélyét is, hiszen ezt a gödröt magunk ássuk. Vágyakkal, szerelmekkel, akarással.

Hogy mire volt jó az életemben az a sok szenvedős kapcsolat? A sok sírás és fájdalom? 

Egyszerű: kellett, hogy megerősödjek. És nem igaz hogy az erős nők nem tudnak szeretni. Sőt! Az erős nők tudnak igazán szeretni! Ha egy erős nő megnyílik, a páncélja alól félénken kikukucskál a gyenge kislány, aki megtanulta a leckét. Aki  ott bujkál a lélek legmélyén várva arra, akinek megmutathatja magát. Annak, aki érdemes rá. Mert az erős nő már nem lesz akármikor akárkibe újra szerelmes. Nem fogja engedni, hogy a falai, amit épített leomololjanak. Már nem hagyja, hogy összenyomják. Van ajtó a falon és akinek kulcsa van hozzá annak nyílik, de aki csak a kilincset rángatja az sosem fog átjutni rajta. 

Hogy szeret az erős nő? 

Hát erősen. Őszintén. Sallangok és játszmák nélkül. Bele meri engedni magát a szerelembe, mert ismeri az érzelmeit. Tudja hol az a pont, ahol a fájdalom már nem a szerelem velejárója hanem a bántásé. Tudja azt is, hogy csak úgy talál igaz szerelmet, ha önmagát adja, ha nem játszmázik, ha nem akar megfelelni senkinek. Ha szereti önmagát, és köszöni szépen jól van.

Az erős nő szokott sírni?

Igen. Nem akar, de szokott, de ez a sírás már nem az a sírás, mint az út elején. Már nem a másik miatt sír hanem önmaga miatt. Elkeseríti a zavarodottság. Mert egy erős nő is futhat csapda felé. Amiről azt hiszi az elején tudja csinálni, de aztán rájön, hogy olyan húrokat pengetnek a lelkében, amit nem akar érezni. Mert fáj. Mert nem elég tiszta. Mert nincs biztos fogás rajta. Mert kétségekkel teli. Akkor sír. Visszazár és ha ügyes volt csak annyira sérül, hogy még erősebb legyen tőle. 

Mindannyian ugyanazokat a lépcsőfokokat másszuk. Mindannyian ugyanazokat a csapdákat kerülgetjük. Szeretünk, elbukunk, felállunk, lesöpörjük a ruhánkat és soha nem adjuk fel! Az út végén találkozunk az igazi önmagunkkal, az igaz érzésekkel. Jutalmul csodát kapunk, ahonnan már visszanézni sem fáj. 

The post Erős nőnek lenni kiváltság! appeared first on Igazinő.

Ma már röhejesnek hat magam számára is, ahogy a hotel bárjában feszítettem. Természetesen az alkalomra vásárolt méreg drága ruhámban, pezsgős pohárral a kezemben. Miközben lelki szemeim előtt lebegett, hogy egyszer csak besétál a terembe: a vezérigazgató úr.

Spoiler: nem sétált be. Csak egy üzenet erejéig gondolt rám az éjszaka közepén, amelyről nehéz volt eldönteni, hogy a szeretőjének vagy a kollégájának szánta.

Mindkettő voltam a számára. És gyűlöltem, hogy beleléptem a feneketlen mocsárba. Soha nem akartam szerető lenni, mert valójában SENKI nem akar szerető lenni. Természetesen vannak az erős önkontrollal megáldottak, akik a legnagyobb szenvedély hevében is tudnak nemet mondani.

Én nem tudtam, és vállalom a gyarlóságom.

Megszenvedtem, hogy a vezérigazgató úr játszótársra lelt bennem. Tudniillik a vezérigazgató úr csupán csak főszerkesztő volt. Egy nagy hírű tudományos folyóiratnak a legelső embere. Doktorival és számos egyéb kiegészítő diplomával. Lehengerlő volt az észjárása.

Tagadhatatlanul az eszével hódított, mert a külsője nem volt különösebben megnyerő. Sokszor volt ápolatlan és kifejezetten kellemetlen szaga. Így aztán hosszú ideig el se tudtam volna képzelni, hogy valaha is közöm lesz hozzá. Azt meg főleg nem, hogy gyengéd érzelmek fognak hozzá fűzni.

Vajon a szerelem tényleg ilyen vak?

Fogalmam sincs. Milliószor tettem fel magamnak ezt a kérdést. Mégis csak azt tudom, hogy idővel minden idegszálam elkezdett kötődni hozzá. Már nem zavart a kora, a szaga néha igen, de egy idő után már az sem. Olykor olyan volt, mintha a testemből kilépve szemlélném a történések hömpölygő sorát.

Időnként láttam magam kívülről, ahogy az irodájában elhelyezett kanapén pihenget, fehér ingben, önelégültem. Számomra pedig éppen csak aprócska hely jutott a kanapé szélén. Nem zavarta, ahogy akkor engem sem. Bármit, de tényleg bármit megadtam volna érte, hogy élete párja lehessek.

Tisztában voltam vele, hogy soha nem válna el. Nem azért, mert olyan csodálatos, meghitt, szeretetteljes házasságban élne, hanem mert eldöntötte. És, ha a vezérigazgató úr valamit eldöntött, akkor nem túlzás azt mondani, hogy az élete árán is kitartott mellette.

Egyszerűen, mert számára ez volt a családja által kijelölt út, amelyről nem térhetett le. Nem tudtam haragudni rá ezért, hiszen nem tehetett róla. Mégis szétszedett ez a fájdalom. Kínzott belül, hogy azért szeretem, mert elérhetetlen. Tökéletesen biztonságos, mert ő majd soha nem akar a feleségeként látni. Tudtam, hogy ezzel a sebbel nekem van dolgom.

Akartam, hogy a testemen túl az eszem is magával ragadja. Valamelyest sikerült, mert nem tudta nem imádni a pikírt stílusomat. Azt, hogy soha egy pillanatig sem féltem a szemébe mondani az igazságot. Legyen szó szakmáról vagy éppen magánéletről. Gyűlölte, hogy nem tud megtörni. Tehetett bármit, de félelmet nem tudott kicsikarni belőlem. Olykor megvetést azt igen.

Borzasztó ambivalens érzelmek kereszttüzében léteztem abban a kilenc hónapban, amikor a menny és a pokol között sokszor csak néhány karakter volt a válaszvonal. Hiszen a ma mégsem tudok jönni, és ezen mondat tagadásmentes változata oly hasonló.

Soha nem tudtam, hogy mikor számíthatok rá. Miért is számíthattam volna? A kérdés költői, a válasz magától értetődő.

Baranyai Kata novellája.

The post Szerettelek, mert elérhetetlen voltál… appeared first on Igazinő.

Mert talán jól esne porcelánból kanalazni a forró levest, pont ahogy ők teszik. Érezni a család melegét. Azt, hogy van egy belső mag, ami megtart, amit összetartunk.

Ha családra gondolok, akkor még mindig megjelenik előttem a magas férfi, robusztus alakja. Csibészes mosolya, smaragdzöld szeme. Hosszú időn át hittem, hogy ő és én egy szép napon mi lesz. Mivé válunk. Összeforrunk.

Aztán az élet – avagy a traumáink más irányt jelöltek ki – nem lettünk sem hivatalosan, sem máshogy: társak. Pedig a torokszorítás még megjelenik a torkomban, ahogy ezeket a sorokat írom. Mert azt érzem – még mindig – hogy lehettünk volna.

Popper Péter szerint minden egyén életében megjelenik 3-4 potenciális igazi. Szerinte nincs igazi olyan értelemben, ahogy azt Hollywood szereti vászonra vinni. A szőke herceg sem érkezik fehér lovon. A párkapcsolati nehézségeket pedig nem lehet megúszni. Csak a túlidealizált világunk elvárásoktól roskadozó nyomása ezt nem engedi láttatni.

Éppen ezért a Hadik Pszicho – Szerelem, párválasztás, séma kémia előadása kifejezetten azt erősítette meg, hogy nem a felmerülő ellentétekkel, egyet nem értéssel van a baj, hanem a kommunikációval. Az egymással lefolytatott vagy éppen nem lefolytatott dialógusokkal. Az egymásért ki nem mondott szavakkal. Azzal, hogy sokszor még csak nem is vagyunk tudatában, hogy elbeszélünk egymás mellett. Puritán módon, mert csak hisszük, hogy értjük egymás nyelvét, a másik belső világát.

Óriási a káosz, mert nem tudjuk dekódolni a másikat, meg sokszor magunkat sem. És a párkapcsolataink a „lehetett volna, akkor ha” párhuzamos univerzum vakvágányán hamar kisiklanak.

Tudom, hogy mi is lehettünk volna. Már kitisztult a kép. Ma már pontosan tudom, hogy hol ment félre az amúgy ígéretesnek tűnő holtomiglan-holtodiglan.

Nem akartunk játszmázni, mégis az lett belőle. Távolról sem szerettük volna felemészteni a másikat, de mégis ezt tettük egymással. Idővel pedig semmi más nem maradt már kettőnkből, mint két csupasz csontváz. Lerágtuk egymásról a húst. Nyersen, vadul és visszafordíthatatlanul.

Éjjel és nappal egybefolyt. Húztuk és vontuk egymást. Fájdalom tenger ömlött ránk. Jóval a kimondott végszó előtt tudtuk, de még önmagunknak sem mertük bevallani: nincs vissza út. Mégis nagyon hosszú idő kellett, amíg belemertünk állni a másik elengedésébe. Hónapokon és jó pár ezer kilométeren keresztül – ilyen az, ha két üzleti világban mozgó összetalálkozik – képtelenek voltunk feladni. Hol ő, hol én. Oda-vissza rángattuk és cibáltuk a másikat. Keserves könnyek és kiüresedett hajnalokon át. Sorsdöntő meetingeken vívtunk ádáz küzdelmet az online térben.

Belehaltunk. Az érzelmi pokol legmélyebb bugyrait jártuk meg, ahonnan csak nagyon lassan, és drasztikus eltávolodással lehetett elindulni a megnyugvás útján. Ez azonban még bőven nem jelentette, hogy tényleg lezárult volna kettőnk története.

Csak már nem együtt, hanem külön utakon keressük a feloldozás jótékony áramlatát.

A novellát a HadikPszicho eseménye ihlette, amelyen a részvételi lehetőséget ezúton is köszönjük.

The post Lehettünk volna, de nem lettünk… appeared first on Igazinő.

Talán nem árulok el titkot azzal, ha elmondom, hogy az elmúlt évtizedekben rendkívüli mértékben megváltoztak az udvarlási, ismerkedési szokások. 

A saját bőrömön is tapasztalom és a környezetemben is érzékelem, hogy a modernkori szerelem teljesen más pályán halad – leginkább virtuálisan. A technológia adta eszközök pedig arra késztetnek bennünket, hogy legyünk nyitottak, bátrak, proaktívak, és ne otthon ülve várjuk a csodát (= a hozzánk illő személyt.) 

Ezeket a gondolatokat támasztja alá a Bumble társkereső alkalmazás kutatása, amelyben több tízezer felhasználó válaszait használták fel a 2025-ös randitrendek előrejelzésére. A felmérés azt jövendüli, hogy a közösségi média hatalmas szerepet játszik az érzések kifejezesében. Nem kifejezetten meglepő fordulat.

A vizsgálatban résztvevők közel 90%-a szerint az érdeklődés, a vonzalom, a szeretet kimutatása manapság olyan dolgokban is megnyilvánulhat, mint az emojik, a GIF-ek, a matricák, lejátszási listák küldése vagy a viccek megosztása. 

Hát igen, én is rendszeresen kapok cuki szívecskéket, szmájlikat, kedves GIF-eket és hangjegyzeteket a potenciális jelöltektől, és bevallom, kimondottan kedvelem ezeket a virtuális cukiságokat. Annak ellenére, hogy én még abban a korban nőttem fel, amikor divat volt szerenádot adni, szerelmes levelet írni, rózsacsokrot vinni az első randira.

A Bumble felmérése szerint minden harmadik nő randevúzási élményeire negatív hatást gyakorol a valódi romantika hiánya. Ráadásul a megkérdezett nők 52%-a túlságosan romantikusnak vallotta magát. De, hogy illeszkedik ebbe az egészbe a micro-mancing? 

A mai világban, ahol minden olyan gyorsan változik, az emberek szép lassan ráébrednek, hogy az igazi romantikához nincs szükség reflektorfényre, színpadias csillogásra, eltúlzott manőverekre. Ezt jelenti a micro-mancing, ami arról szól, hogy mélyebb, tartalmasabb, intimebb kapcsolatokat építsünk ki olyan figyelmességekkel, mint például egy dal elküldése, vagy egy titkos hangulatjel, amivel megmutathatjuk a párunknak, hogy szeretjük, gondolunk rá, törődünk vele. 

A Bumble felmérése szerint a romantika iránti vágy nem szűnt meg, csak megváltozott a kifejezésmód. A megkérdezett szinglik 86%-a egyetért azzal, hogy az udvarlás magában foglalhat olyan cselekedeteket, mint például egy vicces mém, egy kedvenc TikTok videó, vagy egy személyre szabott lejátszási lista megosztása. 

Ezek ugyanis képesek megragadni egy pillanatot, egy érzést vagy egy emléket, ami erősítheti a szerelmesek közötti köteléket, és növelheti az összetartozás érzését. Bár a szenvedélyes, nagy gesztusok ugyanúgy izgalmasak tudnak lenni, a varázslat tehát a hétköznapi apróságokban rejlik. 

Hiszen az egyedülállók nem feltétlenül azokat a személyeket keresik, akik extravagáns, teátrális tettekkel akarják őket meghódítani. A többség inkább olyan partnerre vágyik, aki odafigyel az apróságokra, és olyannak látja őket, amilyenek.  

A micro-mance természetesen nem helyettesíti a grandiózus, megismételhetetlen pillanatokat, hanem a kiegészítője. Szépséget, meghittséget teremt a hétköznapi pillanatok közepette. Legyen szó egy édes üzenetről, meglepi vacsiról, élményfőzésről vagy otthoni moziestről. Ezek a gesztusok őszinte, hiteles és romantikus módon közvetítik a szeretetet. 

The post Apró figyelmességek, amelyek azt üzenik: „Gondolok rád.” appeared first on Igazinő.

A szerelem az egyik leggyönyörűbb dolog a világon. Megvan az az ereje, hogy különlegesebbnek és izgalmasabbnak lássuk a világot. Megbecsülést, hitet, magabiztosságot ad nekünk, ami által az önértékelésünk pozitív irányba változik. Megédesítheti  a napjainkat. De ugyanez a szerelem minden szépségével és fényességével együtt képes arra, hogy összetörje a szívünket. 

Ez történt velem. A legutóbbi kapcsolatomban úgy viselkedtem, mint egy ostoba, buta liba, aki összekeverte a mesét a valósággal, és fojtogató elvárásokból épített falakat a párja elé – nem törődve azzal, hogy megbántja-e vagy nem. 

Mérhetetlenül hosszú időbe került, míg rájöttem, semmilyen kapcsolat nem maradhat fenn, ha olyasvalakit szeretünk, aki csak a saját fejünkben létezik.  Avagy, akit a saját szabályaink szerint akarunk szeretni. A párom bizalmának elvesztése árán kellett megtanulnom, hogy a szerelem nem egy ragacsos, cukormázas, glamúros jelenség, ami csak úgy magában csillog. Sokkal inkább a szív intelligenciájához kapcsolódik: vagyis ahhoz, hogy kik vagyunk, és miként cselekszünk egy adott helyzetben – dacára a berögzült mintáinknak, védekezési mechanizmusainknak. 

Későn eszmélő típus vagyok, fel kellett nőnöm ahhoz, hogy a mostani kedvesemmel egymás társai vagyunk, ami annyit tesz, hogy elfogadjuk egymás céljait és vágyait. Tudunk hátralépni egyet, amikor a másiknak időre van szüksége ahhoz, hogy feldolgozza élete történéseit. 

Például, ha mérges ránk a párunk, nem tetézzük a feszültséget azzal, hogy kioktatjuk arról, miért nincs joga bosszankodni, haragudni. Helyette értően meghallgatjuk, és olyan válaszokat próbálunk adni, amivel hozzájárulhatunk a felismeréseihez és a konfliktusrendezéshez. 

Tudom, ijesztő érzés „lecsupaszítva” látni a másikat, hallgatni, ahogy beszél a halálal kapcsolatos gondolatairól, az exeiről, a gyermekkori traumáiról. Ám ez éppúgy hozzátartozik a tudatos és felelősségteljes kapcsolathoz, mint a boldog pillanatok.

Nem reméltem, hogy sok magányos év után újra szerelmes leszek, de mégis megtörtént. Ez az állapot viszont már teljesen más, mint a korábbiak. Nincsenek illúziók, álarcok, gyermeteg képzelgések. Helyette vannak kemény, kihívásokkal teli leckék, bonyolult párbeszédek, pozitív és negatív érzelmek. 

Az számomra arról szól, hogy elfogadom a másik fél fájdalmát, múltját, poggyászát, bogarait és ezekkel együtt szeretem. 

The post A szeretet nem fáj, ugye? appeared first on Igazinő.