Lássuk be, hogy azért ez a mai Magyarországon már önmagában teljesítmény. És nem, nem azért, mert neki „könnyű”, hanem mert máshogy nem megy neki. Az idevezető út pedig korántsem volt kihívásoktól mentes.

Kírával hosszasan beszélgettünk a segítői hivatásáról és az azt megelőző szakaszról. Habár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de magam is jártam a virtuális rendelőjében, és meglepően sok mindenre ébresztett rá a vele való beszélgetés, amiért nem tudok elég hálás lenni.

Nézzük hát a beszélgetést.

Mi sarkallt a mentálhigiénés szakma felé?

„A legelején úgy gondoltam, hogy baromi jó kiegészítése a rendezői munkának, mert úgyis folyamatosan emberekkel foglalkozom. Kicsit olyan ez a hivatás mintha a segítőjük vagy a pszichológusuk lennél. Naponta akár 20-30 különböző emberrel dolgozol együtt. Mindenki teljesen más személyiség, különböző életszakaszban, idegállapotban. Rendezőként az a feladatot, hogy egyenként és csapatként is együtt tudj velük működni. És ez nekem fizikálisan és mentálisan is kegyetlenül nehéz volt. Volt olyan, hogy bezárkóztam a mosdóba, hogy egy kicsit egyedül legyek. Azt éreztem, hogy nem bírom elviselni, egyszerűen nem tudom megugrani.

Szinkrondramaturgból lettem szinkronrendező. Az első év kínkeserves volt, de közben meg egyfajta terápiakánt működött, mert már a folyamatban annyira elfáradtam, hogy le kellett vetkőznöm a megfelelési kényszeremet – tulajdonképpen a túlélésem érdekében. Majd elkezdtem nagyon élvezni, de közben pörgött minden ezerrel. Egyik munkából mentem a másikba. Pont, ahogy Máté is. (Járai Máté színművész, Járai Kíra férje.)

Nem vettem észre, hogy az idegrendszerem végérvényesen elfáradt. És Máté idegösszeomlását követően nálam is beütött egy egészen hasonló állapot. Nagyon szerettem volna Máténak segíteni, de nem tudtam. Egyszerre volt jelen a hajtás a munkában, a tehetetlen és ezáltal őrjítő érzés, hogy nem tudok segíteni az embernek, akit a világon a legjobban szeretek. Már nem kellett sok és jelentkeztek az első tünetek.”

Mit éltél meg?

„Szédülést, iszonyú erejű szédülést, általános rossz közérzet. Ezt tetézte a teljes motiválatlanság. Később kiderült, hogy ez a generalizált szorongás, ha nevén akarom nevezni. Úgy tudom leírni azt időszakot, mintha egy akváriumba kerültem volna. Bármit csináltam, bárkivel beszéltem egy üvegfalon keresztül történt. Mintha satuban lett volna a fejem. Úgy éreztem, hogy egy másik világban létezem. Konkrétan semmi, de tényleg semmi – sem a lottó ötös kilátásba helyezése, sem az, ha visszafiatalodom harminc évet – nem tudott reményt vagy egyáltalán egy cseppnyi vidámságot elhinteni bennem.”

Mi vezetett ki?

„Egy idő után elkezdtem érezni, hogy mi az, ami egészen picit, de stabilan segít. Ezt nem egy felfelé ívelő egyenesként kell elképzelni. Voltak igen pokoli visszaesések, de ezen a ponton már tudtam töltődni a természetben. És ugyan sokaknak meglepő lehet, de a szex is mindig jót tett.”

Jóízűen a felnevetünk mind a ketten.

Hogy álltál a mozgással, sporttal?

„Az idegi kimerültségnek van egy olyan szintje, amikor egyszerűen képtelen vagy mozogni, mert fizikailag nem megy. A kranioszakrális terápia segített, ami szerintem nagyon jó, de nagyon fontos a jól megválasztott szakember. És végül is ez vezetett a mentálhiginiénés tanulmányaim megkezdéséhez.”

Meg tudnád fogalmazni, hogy mi volt a legnehezebb?

„Nagy horderejű változás volt az életemben, hogy nem tudtam egyedül lenni. Egyszerűen nem bírtam el. Nagyon nehéz volt magammal szemben megemésztenem, hogy én, akinek kifejezetten igénye van az egyedüllétre – nem tudtam nem társaságban lenni. Alapjáraton sokat vagyunk külön Mátéval. Teljesen bevett szokás volt az életünkben, de ezt egy időre fel kellett függeszteni. Valójában az is teher volt, ha a lakásban kellett lennem. Menekültem abból, ami addig biztonságot adott. Mentálisan, ha lehet, akkor ez még nehezebbé tette, de a barátaim nagyon jól „vizsgáztak”, mert mindig volt kinél aludnom, kivel lennem.”

Nálad mi a helyzet függőségek tekintetében?

„Nekem a legnagyobb függőségem a fehér liszt. Ha valamiről, akkor arról nem tudok lemondani. Hat hónapnál tovább sose tudok meglenni nélküle. Egy finom foszlóskaláccsal abszolút megvehető vagyok. És ez igazából nagyon sokáig egyáltalán nem okozott problémát, mert nem látszott rajtam. Konkrétan bármit megehette, mert nem kellett figyelnem a vonalaimra.”

Rivalda fényben élni nem könnyű. Hogy vagy a külsőddel a kor és az önelfogadás viszonylatában?

„Soha nem akartam máshogyan kinézni, mint ahogy kinézek. Persze akartam izmosabb feneket vagy laposabb hasat, de ugye ezek a formálható kategóriába tartoznak. Olvasok longevity-ről (hosszú-és egészséges élet, a szerk.) szóló könyveket. Az edzésre abszolút rákattantam, mert az elengedhetetlen a mentális jóllétemhez is. Ugyanakkor túltolt „fogadd el magad úgy, ahogy vagy” jellegű toxikus pozitivitást károsnak tartom. Mert igenis festem a hajam, mert nem akarom az ősz hajszálaimat nézegetni. Pont, ahogy a mértékletes szépészeti segédletek ellen sem vagyok, mert teljes rendben van, ha valaki a korához képest jól vagy éppen kifejezetten fiatalabbnak akar kinézni – magának, és nem másnak.”

Az interjút készítette Baranyai Kata.
www.eletegyensuly.com

The post Járai Kíra: Látlelet a mosdóban sírástól a teljes kiégésig! appeared first on Igazinő.

Őrülten hangzik, igaz?

Valóban. Mert idegtépő őrület költözött belém. Az idegrendszerem cafatokban lógott, a testem üresen lézengett a ruháim takarásában. De a régi jól bevált recept működött. Búfelejtő randira mentem. A sráccal egy könnyed numerát ígérő randi applikáción sodort minket össze az algoritmus. A felhozatalhoz mérten – kifejezetten normálisnak látszott.

Nem beszélt sokat, de ez egyáltalán nem zavart. Sőt kifejezetten jól esett, hogy egyértelművé tette – a testemen kívül semmit nem akar tőlem. Mondjuk mást nem is tudtam volna neki adni, mert a lelkem odaveszett. Fogalmam sincs, hogy mikor, hol és hogyan, de végérvényesen felzabálta a belső világomat – a soha nem volt kapcsolatunk megmentése.

Édes, drága Miklósom, ha valaha tudtad volna, hogy mennyire szeretlek – talán az első percben elhagysz. Legalábbis ez lett volna a leghelyesebb, legigazibb, amit tehettél volna – mind a kettőnk érdekében.

Persze most már késő. Már nem vagy az életem része. És én sem vagyok a többé a napi rutinod. Tulajdonképpen nem tudom, hogy mikor kezdett el derengeni, hogy nem vagyok neked…hogy is mondjam csak…más, mint az ágyasod, a macád vagy inkább a bármikor ugrasztható szolgálód? Értem, hogy aki kurvának áll az ne csodálkozzon, ha megbasszák. Ősrégi vendéglátós mondás alapján nem vethetem a szemedre, hogy a szeretődként szeretőnek kezeltél. Tisztasor. A magyar nyelvben pedig minden adott, hogy ezt a lehető legkifejezőbben megosszam.

Szóval az enyhén dohos művész mozi székébe immáron már más szuszogott a nyakamba. És őszintén szólva semmit nem éreztem. Ijesztően üres lettem. Tudtam, hogy az életben maradásom fejében le kell válnom rólad. Erőszakkal ki kell szakítanom magam a spirálból, amibe belehúzott a veled való kapcsolódás. A szerelmünk lehetetlensége. Kétségtelenül nem szűntem meg remélni a majdani boldog jövőt, de már egyre inkább tudtam nevetni a mágikus gondolkodásom gyermeteg rétegein. Soha nem lettél volna képes magadat választani az apáddal szemben, és ehhez remek kifogásnak bizonyultak a gyermekeid. Szegények, ha tudnák, hogy a háttérben mennyi titok, ki nem mondott, meg nem élt harag és bánat övező a felnövésüket. A kérdésben őszintén nem érdekelt a véleményem. Más kérdés, hogy egy szeretőnek miért lenne ilyesmije.

A szerető dolga – legalábbis az olvasatodban – semmiképpen sem az önálló véleményalkotás. A szókimondásom időnként mégis megfertőzött. A szavaiddal élve: bajba sodort. Nem hiszem, hogy igazad lett volna, de vitának helye soha nem volt.

A mozi székben időről időre mégis oldalra sandítottam és reménytelien próbáltam felfedezni a druszádban némi hasonlóságot. Csúfos kudarcot vallottam. A névrokonod és közted egyetlen apró rezdülésnyi közös vonás sem akadt. A film nem volt különösebben érdekfeszítő. Habár a kifinomult kultúrát kedvelők többsége istenítette. Holott kevés újdonságot sikerült belevinni a vászonra vitt szakítás történetbe. Mindeközben egyre azon kaptam magam, hogy az újdonsült Miklós merevsége meglepő nyugalommal tölt el. Furcsa kettősséget alkotott a lelkem zugaiban a fájdalom és a kíváncsiság elegye. Terveztem, hogy erőszakkal túllépek rajtad, de azt hittem, hogy nem leszek képes megtenni. Nem merek nemet mondani. Nem lennék rá képes. És mégis. Megtörten, kifáradtan, de újra ringbe szálltam önmagamért.

The post Az idegrendszeremet felzabálta a soha nem volt kapcsolatunk… appeared first on Igazinő.

Mégis akadt egy srác. Egy fekete hajú, vékony, nagydumás, aki hagyott beszélni. Egy fiú, aki itta a szavaimat. Egy enyhén vámpír külsejű menő srác a társadalom tudományi karról, akit érdekelt Freud gondolatainak pontos szétszálazása. Egy teli szájjal dumáló mesefigura, aki mellett hercegkisasszonynak érezhettem magam. Természetesen nem voltam tudatos az érzéseim jelentésére. Szerelemnek hittem a szárnyalást. Lüktető energiát adott a figyelme, az értő tekintete.

A végig beszélgetett éjjelek hajnali delíriumában, a Tisza-part nyári ragyogásában a jövőmet terveztem vele. Nagyon fiatalok voltunk még, de a belső hitrendszerem értelmében egy gyermek nem lehetett volna akadály. Ugyan még nem került sor az aktusra, de a csókjával ki tudtam egyezni. Az ajkainak a szárazsága zavart talán, de biztosra vettem, hogy ha a felesége leszek – a világ kivételezett asszonya – akkor esténként finom szőlőzsírral ápolom majd.

Soha nem kértem tőle kizárólagosságot. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem merült fel bennem, hogy kellene. Anyám ugyan próbált figyelmeztetni, de lepergett rólam az aggodalma. Különben is csak az érdekelte, hogy a lánya egyetemista lett.

Azt nem értette, hogy a felvételi nem jelent egyet a diplomával. Nem látta, hogy már máshol jártam agyilag. Megvolt a sikeres felvételi, de ez nem jelentett semmi. Hogy vehette készpénznek, hogy le is tudok diplomázni? Azonban a vékony fekete hajú srác szavak nélkül látta a lelkemet.

Időt szánt rám, de mégis engedte, hogy annyit adjak magamból, amennyit tudok. Tovább lebegtetett ez az érzés, és el is felejtettem feltenni a kérdéseimet. Mert idővel szerettem volna tudni, hogy mit tervez velem? A hónapok múlásával kezdtem megérteni, hogy a közös jövőnk ábrándjai egyoldalúan égnek bennem olyan hatalmas lánggal. Az enyhén vámpír külsejű szépfiú nem látja, hogy nem élhetünk egymás nélkül.

Nem képes megengedni magának a tudatot, hogy megtalálta élete szerelmét. Nem mondta, hogy szeret. Nem mondta, hogy soha nem fog elhagyni. Nem is vártam tőle. Egyszerűen éreztem az ölelésének erejéből. Az álmatlanul töltött folyó-parti reggelek bántó fényességében az ölelésének az ereje elárulta. Nem követeltem szavakat, mert bizonyosságot sugallt a teste.

A vizsgáimra, a beadandóimra, egyáltalán a fizikai jól létemre semmi erőm nem maradt. Az aprócska albérleti szobám romokban hevert. De boldog voltam, és ez megnyugtatott. A teljesítési kényszer alábbhagyott a sikeres félévet illetően. A megérzéseimre bíztam magam. Úgy éreztem nem eshet bántódásom, mert van, aki nemcsak szeret, de ért is.

Nem számítottam a hírre. Nem éreztem a közeledtét. Logikai vizsgára vártam, amikor egy óvatlan pillanatban meghallottam, hogy T – a vékony fekete hajú, vámpír külsejű szépfiú – kibékült a barátnőjével, akinek a létezéséről sem tudtam.

The post A másik nő…a szégyentelen! appeared first on Igazinő.

Minden erőmmel azon voltam, hogy feloldjam a lelkem mélyén dúló eszeveszett kétségbeesést. Hiszen felnőtt, sőt férjezett voltam. Önálló életem volt. Egészen szépen felfelé ívelő karrierrel. Huszonhét évesen akár büszke is lehettem volna magamra. Megvalósítottam mindazt, amiről nem egy tanár állította, hogy nekem nem fog menni. Soha nem értettem, hogy ha a diákokba nem önbizalmat, bátorságot, rendíthetetlen tudásvágyat akarnak csepegtetni, akkor vajon miért választották a tanári pályát? Nincs bennem harag. Csupán csak értetlenség. A pedagógusi pálya telis-tele van buktatókkal.

És azon a naplementés péntek estén, ahogy fáradtan elbaktattam a rendőrpalota monumentális épületegysége árnyékában – rádöbbentem, hogy az anyám az egyetlen, aki fáradhatatlanul támogatta a terveimet. Ha éppen „olimpikonnak” készültem, akkor kelt velem hajnalban. Ült mellettem matek leckét írni. Olvasta velem a kötelezőket.

Az anyukám mindent megadott a kislányának, amit csak tudott. És most mégis rácsaptam a telefont. Egyszerűen, mert elegem lett a „mindent is tudó” okoskodásából. Kamaszkoromtól kezdve semmi másra nem vágytam, mint hogy végre visszakapjam az anyámat. Azt a szeretetgombócot, aki nem akar folyton tőlem valamit. Azt a nőt, aki képes meghallgatni. Azt az anyát, akinek az ölebe hajthatom a fejem, és végre egy kicsit megpihenhetek.

A racionális oldalam mindent értett. Tudtam, hogy a legjobbat akarja nekem. Tisztában voltam azzal is, hogy a világon a legjobban szeret. Csak, hogy nem vette figyelembe, hogy a gondoskodásáért cserébe mindent megvalósítottam, amit csak akart tőlem.

Kisiskolásként szavaló versenyt nyertem. Aztán kitűnő tanuló lettem. Évsportolója. Bejutottam a megye legjobb gimnáziumába. Másodikként. Ugyan azt mondta, hogy neki nem az számít, de éreztem, hogy azért ez is fontos volt.

A gimibe vért izzadtam. Látta a szenvedésemet, de nem tudott segíteni. Nem ért el hozzám a megnyugtató hangja. Valahogy a folyamatban elkapcsolódtunk egymástól. Sokszor azt éreztem, hogy a barátnőimet jobban kedveli, mint a tulajdon lányát. Meg azt is láttam, hogy megvan a maga baja a menopauzával. Habár nem választottam, de nem tehettem az ellen semmit, hogy negyven évesen szült.

Ezért aztán a tinikorom egybeesett az anyám „leáldozásával”. Ő maga mondta így. Ez ugye azt is jelentette, hogy mind a ketten hormongőzös állapotban lézengtünk. Kerestük a helyünket a megváltozott testünkben. Anyám egyre kevésbé érezte magát nőnek, a kislánya pedig egyre inkább szerette volna, ha kivirágozhat.

Anyám éppen búcsúzott a menstruációjától, amit állítása szerint sosem szeretett, amikor a kislánya éppen csak ismerkedett a női létet meghatározó ciklussal. A piros betűs napokkal, a fájdalommal és a megszorításokkal. Anyám gyűlölte a tampont. Ezért nekem se javasolta. Nem tiltotta, de nem is tekintette opciónak.

A gimi végére alig vártam, hogy végre egyetemre mehessek és elköltözhessek otthonról. Majdhogynem kicsináltuk egymást mire leérettségiztem. A diplomaosztómra már el sem jött. Sértett kisgyereket játszott. Gyűlöltem értem. Majd kiengesztelhettem egy két hetes dél-amerikai körúttal. Már pályakezdőként magasabb keresettel bírtam, mint anyám valaha. Mégis csak igaza lett, mert a tanulás kifizetődött. Ha anyagiakban mérjük, akkor mindenképpen. Csak azt kalkulálta el a drága jó anyukám, hogy az önként vállalt folytonos áldozat hozatala mellett – elfelejtett élni. Ez pedig azt vonta magával, hogy immáron tizenegyedik éve próbálom túlélni a halálának az évfordulóját.

The post Az anyukám feltétel nélkül szeretett…de későn kaptam észbe! appeared first on Igazinő.

„Milyen nő az ilyen?”

Hát elmondom, hogy az a nő, aki nem akar gyereket: leginkább dolgozik a belső világán. Felteszi magának azt a nagyon illetlen kérdést, hogy vajon mi baj lehet vele?

Egyfajta billog ez, amit nem lehet semmivel letakarni. Ha elmúltál harminc és nincs gyereked, akkor furcsa vagy. Pont. Azzal sem vagy előrébb, ha szervi okok miatt nem hordozott még magzatot a méhed. Hidd el kipróbáltam, hogy esetleg némi együttérzést válthat-e ki, ha azt hazudom, hogy rajtam kívülálló okok miatt nem élhetem át a gyermekáldás szentségét. Vajmi kevés sikerrel jártam. Értetlenséget, szánalmat és számtalan kéretlen tanácsot kaptam cserébe.

Éppen ezért leszoktam a szervi rendellenességek vázolásáról. Elfogadtam, hogy a legjobban működő taktika – a taktikázás teljes mellőzése.

Egyébiránt az volt a meztelen igazság, hogy kerestem a férfit, akitől akarnék gyereket. Vártam, hogy belépjen az életem az a pasi, akiben nem csak a macsót látom, de az apát is. És kétségtelen, hogy ezen a vonalon intenzív elakadásba futottam. Merthogy nem akartam mindenáron gyereket. Ezek a macsó pasik meg nem értették, hogy miért vagyok kivétel. Hiszen már annyiszor átélték, hogy az amazon típusú csajuk idővel elkezdi pedzegetni a babatémát. Ez nem kitaláció – mind a fejemhez vágta, hogy nem értenek. Náluk ez a bevált szakítós forgatókönyv. Felhúzzák a nyúlcipőt, mert a nő olyat akar kisajtolni belőlük, amit ők nem akarnak.

Így a kapcsolatok felszámolásának feladata általában nálam landolt. Nem éreztem benne különösebb kihívást. Ha elég volt, akkor elég volt. Legalább visszakaptam újra a lakásom békés nyugalmát.

Aztán a harminckettedik születésnapom környékén megismertem az elvált, kétgyermekes apukát. Fiatalon lett apa. És még mindig csak harminchat éves volt. Szerintem a legszebb férfikor. És ezt mosolyogva a szemébe is mondta az ismerkedésünk elején. Akkoriban még teázgatni jártunk, és bikram jógára. Mesebeli utazásnak indult. Egy csodás kezdetnek, amely során könnyedén csúsztam bele a meggondolatlan álmok szövögetésébe. Habár nem tűnt elrugaszkodottnak, hogy megállapodjon mellettem. Tizen évet volt együtt a feleségével, és ez óhatatlanul azt üzente nekem, hogy akkor ez velem is lehetséges. Sosem faggattam a velem való terveiről. Élveztem az együtt megélt pillanatokat. Ha üzleti útra ment, akkor fizikailag fájt a hiánya. De megnyugtatott az érzés, hogy hozzám jön haza. Ugyan két év után sem költöztünk össze teljesen, de majdnem minden este velem aludt. Szorosan magához húzva, a fülembe súgva, hogy imádja az illatom.

Szirénének volt ez a méhemnek. Mély és nagyon intenzív zsigeri vágyat kezdtem el érezni a gyermekáldás iránt. Földöntúli boldog mosollyal üdvözöltem. Végre velem is megtörtént! Végre megéreztem, hogy mit éreznek a nők, akik megtalálták a férfit, akitől gyermekük született.

Csodálatos, ringató, puha érzés volt, hogy végre belépett az életembe a nagybetűs férfi, akitől utódot akarok. Kétségtelen, hogy szerettem a kiskamasz gyerekeivel lenni. Ők is szerettek, mert minden hülyeségre kapható voltam. Jöhetett a legfélelmetesebb vízi csúszda vagy éppen bármilyen koncertálom. Ugrottam, hogy megvalósítsam a vágyaikat. Gyakorlatilag mindenféle kapcsolatrendszeremet bevetettem, hogy a legjobb helyekre szóljon a jegyünk. Sokszor elvittük a volt feleséget is. A gyerekek anyukáját. Tiszteltem benne a nőt, az anyát és azt, hogy az ellenérzéseit legyőzve kedves velem.

Ízlelgettem a szót: mozaikcsalád.

Semmi kivetnivalót nem láttam benne. Az lebegett a szemem előtt, hogy a mi babánknak egy elképesztő színes-szagos nagy család juthat. A koromból adódóan meg a férfi két gyermekére való tekintettel – egyetlen babát terveztem. Egy csöppséget, akinek két nagytestvér lehet az örök támasza.

Később sokat agyaltam, hogy vajon hol csúszhatott félre a kommunikáció. Mit nem vettem észre? Igaza volt, amikor könnyes szemmel azt mondta, hogy soha nem ígért nekem szaporodást. A száját elhagyta a szaporodni szó. Ezen a ponton már nem tudtam figyelni. Talán olyasmi lehetett, hogy már nem akar szaporodni sem velem, sem mással. És nem értette, hogy miért nem akarok csak az övé lenni. Azt mondta, hogy nem akar osztozkodni rajtam egy gyerekkel.

Őszintén meglepett a viselkedése. Próbáltam meggyőzni, hogy nem volt a felesége vagyok. Nem fogom elhanyagolni csak, mert világra hozom a szerelmünk gyümölcsét. Azt mondta, hogy túlságosan idealista vagyok. Nem értettem vele egyet.

A szakítás fájt, de valójában az oda vezető útba haltam bele. A tudatba, hogy félreértelmeztem a jeleket. Az érzésbe, hogy elcsesztem életem lehetőségét. Elvesztettem a férfit, akit annyira szerettem, kívántam, hogy gyermeket akartam tőle.

The post Elvesztettem a férfit, akitől gyereket akartam! appeared first on Igazinő.

Miközben a lelki romokat próbáltam eltakarítani, döbbenten realizáltam, hogy mekkora utálatot érzek a létezésemmel szemben. És ezt csak magamnak köszönhetem. Éveket töltöttem egy olyan férfi mellett, akivel soha nem tudtam felszabadultan beszélgetni, nevetgélni, kikapcsolódni. 

És ami még ennél is rosszabb: végtelenül naiv, ostoba libaként azt vártam, hogy töltse ki a bennem lévő űrt. Azt hiszem, hogy meg akartam úszni a saját démonjaimmal való szembenézést. Azzal viszont, hogy éveken át gyáva életet éltem, aktívan ártottam saját magamnak.

Kegyetlenül nehéz volt szembenézni az önsorsrontó valóságommal. Fájdalmasan érintett a ráeszmélés, hogy sok olyan dolgot tettem, amivel megsebesítettem a lelkemet. Például azzal, hogy nem kezeltem egyenragú félként a páromat, ami eleve bizalmatlanságot szült. 

Feltételezésekből indultam ki, folyamatosan projektáltam az ellenségképet a személyére. Irreális elvárásaim voltak, légből kapott, teljesíthetetlen igények. Mindig azt akartam, hogy az enyém legyen az utolsó szó. Matricaként tapadtam, megfojtva a másikat a birtokló szerelmemmel. Nyilvánvaló, hogy ezek mögött az ártalmas viselkedési sémák mögött a gyógyulatlan, kezeletlen traumáim álltak, amelyek azt eredményezték, hogy értéktelennek éreztem magam a kapcsolataimban.

Bevallom, egyedül nem sikerült volna a változás. Kemény terápiás munka után realizáltam azokat az  ismétlődő mintázatokat, amelyek az önmagamnak okozott károkban mutatkoztak meg.

Nem állítom, hogy érzelmileg a topon vagyok, de most már tudom, hogyan lehet gyógyítgatni azt a szívet, amit az én kezeim sebeztek meg.

Alappillérek, amelyek nekem segítettek.

Higgadtság

Az azonnali visszavágás, a hisztizés, az egóból való vitázás elsősorban nem a másik emberét, hanem a saját energiáimat blokkolja. Erősnek lenni nem azt jelenti, hogy meg kell vívni az összes csatát, ami az utamba kerül. Az igazi erő abban lakozik, ha elég okos vagyok ahhoz, hogy emelt fővel, mosolyogva lépjek ki egy feszültséggel teli vagy megoldhatatlan helyzetből.

Viszonzott szerelem

Attól igazán jó egy párkapcsolat, hogy a felek elfogadják egymás múltját, gazdagítják egymás jelenét, és támogatják egymás jövőjét. Erről szól az igazi szerelem, és megéri várni rá.

Megtanulni önmagadat választani

Fájdalmas elbúcsúzni valakitől, akit nem akarok elengedni, de még fájdalmasabb ragaszkodni hozzá, ha az illető nem tervez velem hosszú távon. Egy újabb lecke, amit megtanultam: ha valaki nem szeret igazán, akkor nekem sincs szükségem rá az életemben.

Kitartás

A nehéz időkben való manőverezés ahhoz hasonlít, mint amikor sűrű ködben vezetünk. Nem mindig látjuk, merre tartunk, kissé elveszettnek érezzük magunkat, és minden kilométer egy örökkévalóságnak tűnik. Mégis, bármennyire is félünk, veszünk egy mély lélegzetet, és lassan, de biztosan haladnunk előre, mert bízunk a saját ítélő képességünkben.

The post Ne legyél önmagad ellensége! appeared first on Igazinő.

A probléma ott kezdődik, amikor az ex(ek) iránti gyűlölet, harag és bosszúvágy önszabotáló szokássá alakul, és megakasztja a mindennapjainkat. 

A túllépéshez (túléléshez) azonban elengedhetetlenül fontos a megbocsátás. 

Tisztában vagyok azzal, hogy ez mennyire nehéz. Hiszen irtózatosan mélyek tudnak lenni a sebek, amiket a másik fél ejtett rajtunk. Ám az egyetlen módja annak, hogy magasabb tudatszintre kerülhessünk, ha felszámoljuk azokat a korlátokat, amik visszatartanak a fejlődéstől. 

A volt partnerek iránti negatív érzések úgy működnek, mintha mérget kortyolgatnánk. Majd azt várnánk, hogy ez a másik fél torkát marja. 

Ezt megtapasztaltam a saját bőrömön. Amikor végre teljesen megbíztam valakiben, az illető elárult, megcsalt, eldobott. Teljesen összetörtem. Nem akartam mást, csak gyűlölni, és válogatott szitkokat szórtam rá. Ám egy váratlanul megtalált közös fotó (amelyiken nagyon szerelmesek voltunk egymásba) ráébresztett arra, hogy egyedül én szenvedek a saját dühöm és frusztrációm következményeitől. 

A változás nyilván nem következett be azonnal, keményen küzdöttem érte, és ennek köszönhetően gyökeresen megváltozott a szemléletem.  Soha nem fogadnám vissza azokat a férfiakat, akik nem bántak velem jól, de hálás vagyok mindazért, amit kaptam tőlük. 

Bátorságot az újrakezdéshez. A megbocsátás képességét, ami abban segített, hogy hatékonyan tanulhassak a történtekből. A ráeszmélés eufóriáját, hogy kizárólag én vagyok felelős a tetteimért, a választásaimért. A tisztánlátás erejét, hogy képessé váltam a felszín alá nézni, és a szakítást lehetőségnek tekinteni a jövendő boldogságra. 

Ha valaki hasonlóan nehéz időszakon megy keresztül, akkor annak azt javaslom, írja le és mantrázza naponta többször: „Megérdemlem az egészséges, boldog, őszinte, szereteten alapuló kapcsolatot.”  Ehhez viszont tudatos és folyamatos önismereti munka szükséges, mert az vezet el a belső egyensúly eléréséhez.  

The post Az exed nem az ellenséged! appeared first on Igazinő.

Mindent. Nekik köszönhetem azt a nőt, aki most vagyok. Aki tudja mit szeretne, tudja ki kell neki, mennyit ad és mennyit vesz ki egy kapcsolatból. Aki már soha többé nem akar sírni senki után. Aki csak a jót engedi be, azt aki felemeli és azonnal bezár a játszmákra. 

Azt mondják, ami nem öl meg az megerősít. Persze, amikor bele akarsz halni a fájdalomba, mert összetörték a szíved, akkor ez nem kapaszkodó. Mikor szeretsz és a saját érzéseid fullasztanak, akkor inkább azt kívánod, hogy most szeressenek és ne később legyél erős. 

Mindennek megvan az oka, még ha ezt nem is látjuk előre. És még, ha nagyon fájdalmas is a tanulás útja. Az érzelmeink csapongását kordában tartani hosszú tanulási folyamat. Valójában nem tanulhatod meg könyvekből, nem tanítják egyetemen. Meg kell tapasztalnod a mélységet és a magasságot, ahhoz hogy erős, öntudatos és boldog ember legyél. Mikor felfelé kúszol a gödörből, sírva nyüszítve kapaszkodva a sáros talajba, amikor újra és újra visszazuhansz.

Már mindenhol fáj, vérzel, sebes a bőröd, eltörött a csontod, de téged hajt egy felfoghatatlan erő, hogy újra a fényre juss. Az a nő, aki kimászik abból a gödörből az már soha többé nem akar az lenni, aki beleesett. Az már egy másik ember. Sárosan, megtörten, de lélekben sokkal erősebben tud elindulni előre. Mindenkinek ezen a fejlődésen kell keresztül menni. Van, akinek többet. Van, akinek kevesebbet kell tanulni. Attól függ milyen mélyen tudsz érezni. Az érzelmeink mélysége határozza meg a gödör mélyét is, hiszen ezt a gödröt magunk ássuk. Vágyakkal, szerelmekkel, akarással.

Hogy mire volt jó az életemben az a sok szenvedős kapcsolat? A sok sírás és fájdalom? 

Egyszerű: kellett, hogy megerősödjek. És nem igaz hogy az erős nők nem tudnak szeretni. Sőt! Az erős nők tudnak igazán szeretni! Ha egy erős nő megnyílik, a páncélja alól félénken kikukucskál a gyenge kislány, aki megtanulta a leckét. Aki  ott bujkál a lélek legmélyén várva arra, akinek megmutathatja magát. Annak, aki érdemes rá. Mert az erős nő már nem lesz akármikor akárkibe újra szerelmes. Nem fogja engedni, hogy a falai, amit épített leomololjanak. Már nem hagyja, hogy összenyomják. Van ajtó a falon és akinek kulcsa van hozzá annak nyílik, de aki csak a kilincset rángatja az sosem fog átjutni rajta. 

Hogy szeret az erős nő? 

Hát erősen. Őszintén. Sallangok és játszmák nélkül. Bele meri engedni magát a szerelembe, mert ismeri az érzelmeit. Tudja hol az a pont, ahol a fájdalom már nem a szerelem velejárója hanem a bántásé. Tudja azt is, hogy csak úgy talál igaz szerelmet, ha önmagát adja, ha nem játszmázik, ha nem akar megfelelni senkinek. Ha szereti önmagát, és köszöni szépen jól van.

Az erős nő szokott sírni?

Igen. Nem akar, de szokott, de ez a sírás már nem az a sírás, mint az út elején. Már nem a másik miatt sír hanem önmaga miatt. Elkeseríti a zavarodottság. Mert egy erős nő is futhat csapda felé. Amiről azt hiszi az elején tudja csinálni, de aztán rájön, hogy olyan húrokat pengetnek a lelkében, amit nem akar érezni. Mert fáj. Mert nem elég tiszta. Mert nincs biztos fogás rajta. Mert kétségekkel teli. Akkor sír. Visszazár és ha ügyes volt csak annyira sérül, hogy még erősebb legyen tőle. 

Mindannyian ugyanazokat a lépcsőfokokat másszuk. Mindannyian ugyanazokat a csapdákat kerülgetjük. Szeretünk, elbukunk, felállunk, lesöpörjük a ruhánkat és soha nem adjuk fel! Az út végén találkozunk az igazi önmagunkkal, az igaz érzésekkel. Jutalmul csodát kapunk, ahonnan már visszanézni sem fáj. 

The post Erős nőnek lenni kiváltság! appeared first on Igazinő.

Ma már röhejesnek hat magam számára is, ahogy a hotel bárjában feszítettem. Természetesen az alkalomra vásárolt méreg drága ruhámban, pezsgős pohárral a kezemben. Miközben lelki szemeim előtt lebegett, hogy egyszer csak besétál a terembe: a vezérigazgató úr.

Spoiler: nem sétált be. Csak egy üzenet erejéig gondolt rám az éjszaka közepén, amelyről nehéz volt eldönteni, hogy a szeretőjének vagy a kollégájának szánta.

Mindkettő voltam a számára. És gyűlöltem, hogy beleléptem a feneketlen mocsárba. Soha nem akartam szerető lenni, mert valójában SENKI nem akar szerető lenni. Természetesen vannak az erős önkontrollal megáldottak, akik a legnagyobb szenvedély hevében is tudnak nemet mondani.

Én nem tudtam, és vállalom a gyarlóságom.

Megszenvedtem, hogy a vezérigazgató úr játszótársra lelt bennem. Tudniillik a vezérigazgató úr csupán csak főszerkesztő volt. Egy nagy hírű tudományos folyóiratnak a legelső embere. Doktorival és számos egyéb kiegészítő diplomával. Lehengerlő volt az észjárása.

Tagadhatatlanul az eszével hódított, mert a külsője nem volt különösebben megnyerő. Sokszor volt ápolatlan és kifejezetten kellemetlen szaga. Így aztán hosszú ideig el se tudtam volna képzelni, hogy valaha is közöm lesz hozzá. Azt meg főleg nem, hogy gyengéd érzelmek fognak hozzá fűzni.

Vajon a szerelem tényleg ilyen vak?

Fogalmam sincs. Milliószor tettem fel magamnak ezt a kérdést. Mégis csak azt tudom, hogy idővel minden idegszálam elkezdett kötődni hozzá. Már nem zavart a kora, a szaga néha igen, de egy idő után már az sem. Olykor olyan volt, mintha a testemből kilépve szemlélném a történések hömpölygő sorát.

Időnként láttam magam kívülről, ahogy az irodájában elhelyezett kanapén pihenget, fehér ingben, önelégültem. Számomra pedig éppen csak aprócska hely jutott a kanapé szélén. Nem zavarta, ahogy akkor engem sem. Bármit, de tényleg bármit megadtam volna érte, hogy élete párja lehessek.

Tisztában voltam vele, hogy soha nem válna el. Nem azért, mert olyan csodálatos, meghitt, szeretetteljes házasságban élne, hanem mert eldöntötte. És, ha a vezérigazgató úr valamit eldöntött, akkor nem túlzás azt mondani, hogy az élete árán is kitartott mellette.

Egyszerűen, mert számára ez volt a családja által kijelölt út, amelyről nem térhetett le. Nem tudtam haragudni rá ezért, hiszen nem tehetett róla. Mégis szétszedett ez a fájdalom. Kínzott belül, hogy azért szeretem, mert elérhetetlen. Tökéletesen biztonságos, mert ő majd soha nem akar a feleségeként látni. Tudtam, hogy ezzel a sebbel nekem van dolgom.

Akartam, hogy a testemen túl az eszem is magával ragadja. Valamelyest sikerült, mert nem tudta nem imádni a pikírt stílusomat. Azt, hogy soha egy pillanatig sem féltem a szemébe mondani az igazságot. Legyen szó szakmáról vagy éppen magánéletről. Gyűlölte, hogy nem tud megtörni. Tehetett bármit, de félelmet nem tudott kicsikarni belőlem. Olykor megvetést azt igen.

Borzasztó ambivalens érzelmek kereszttüzében léteztem abban a kilenc hónapban, amikor a menny és a pokol között sokszor csak néhány karakter volt a válaszvonal. Hiszen a ma mégsem tudok jönni, és ezen mondat tagadásmentes változata oly hasonló.

Soha nem tudtam, hogy mikor számíthatok rá. Miért is számíthattam volna? A kérdés költői, a válasz magától értetődő.

Baranyai Kata novellája.

The post Szerettelek, mert elérhetetlen voltál… appeared first on Igazinő.

Mert talán jól esne porcelánból kanalazni a forró levest, pont ahogy ők teszik. Érezni a család melegét. Azt, hogy van egy belső mag, ami megtart, amit összetartunk.

Ha családra gondolok, akkor még mindig megjelenik előttem a magas férfi, robusztus alakja. Csibészes mosolya, smaragdzöld szeme. Hosszú időn át hittem, hogy ő és én egy szép napon mi lesz. Mivé válunk. Összeforrunk.

Aztán az élet – avagy a traumáink más irányt jelöltek ki – nem lettünk sem hivatalosan, sem máshogy: társak. Pedig a torokszorítás még megjelenik a torkomban, ahogy ezeket a sorokat írom. Mert azt érzem – még mindig – hogy lehettünk volna.

Popper Péter szerint minden egyén életében megjelenik 3-4 potenciális igazi. Szerinte nincs igazi olyan értelemben, ahogy azt Hollywood szereti vászonra vinni. A szőke herceg sem érkezik fehér lovon. A párkapcsolati nehézségeket pedig nem lehet megúszni. Csak a túlidealizált világunk elvárásoktól roskadozó nyomása ezt nem engedi láttatni.

Éppen ezért a Hadik Pszicho – Szerelem, párválasztás, séma kémia előadása kifejezetten azt erősítette meg, hogy nem a felmerülő ellentétekkel, egyet nem értéssel van a baj, hanem a kommunikációval. Az egymással lefolytatott vagy éppen nem lefolytatott dialógusokkal. Az egymásért ki nem mondott szavakkal. Azzal, hogy sokszor még csak nem is vagyunk tudatában, hogy elbeszélünk egymás mellett. Puritán módon, mert csak hisszük, hogy értjük egymás nyelvét, a másik belső világát.

Óriási a káosz, mert nem tudjuk dekódolni a másikat, meg sokszor magunkat sem. És a párkapcsolataink a „lehetett volna, akkor ha” párhuzamos univerzum vakvágányán hamar kisiklanak.

Tudom, hogy mi is lehettünk volna. Már kitisztult a kép. Ma már pontosan tudom, hogy hol ment félre az amúgy ígéretesnek tűnő holtomiglan-holtodiglan.

Nem akartunk játszmázni, mégis az lett belőle. Távolról sem szerettük volna felemészteni a másikat, de mégis ezt tettük egymással. Idővel pedig semmi más nem maradt már kettőnkből, mint két csupasz csontváz. Lerágtuk egymásról a húst. Nyersen, vadul és visszafordíthatatlanul.

Éjjel és nappal egybefolyt. Húztuk és vontuk egymást. Fájdalom tenger ömlött ránk. Jóval a kimondott végszó előtt tudtuk, de még önmagunknak sem mertük bevallani: nincs vissza út. Mégis nagyon hosszú idő kellett, amíg belemertünk állni a másik elengedésébe. Hónapokon és jó pár ezer kilométeren keresztül – ilyen az, ha két üzleti világban mozgó összetalálkozik – képtelenek voltunk feladni. Hol ő, hol én. Oda-vissza rángattuk és cibáltuk a másikat. Keserves könnyek és kiüresedett hajnalokon át. Sorsdöntő meetingeken vívtunk ádáz küzdelmet az online térben.

Belehaltunk. Az érzelmi pokol legmélyebb bugyrait jártuk meg, ahonnan csak nagyon lassan, és drasztikus eltávolodással lehetett elindulni a megnyugvás útján. Ez azonban még bőven nem jelentette, hogy tényleg lezárult volna kettőnk története.

Csak már nem együtt, hanem külön utakon keressük a feloldozás jótékony áramlatát.

A novellát a HadikPszicho eseménye ihlette, amelyen a részvételi lehetőséget ezúton is köszönjük.

The post Lehettünk volna, de nem lettünk… appeared first on Igazinő.