Szó sincs róla, hogy azt gondolná mindenhez ért, de jól tudjuk: a kényszer nagy úr. Az pedig elvitathatatlan tény, hogy a DANTE önkéntes alapon szerveződött, és az interjú készültekor éppen a második évad második hónapjánál jártak.

Jászberényi Gábor a DANTE-ról:

„Még nagyon fiatal, még nagyon képlékeny, de végső soron ez az első igazi olyan évad, ami már így önmagában van, amit már nem a lelkesedés visz, hanem amihez fel kellett lőni. Intézményvezetőként egy csomó olyan dolgot kellett megtanulnom, aminek semmi köze a művészethez.

A DANTE úgy vált kulturális menedékké, hogy annak is készült. A hely létrejötte a közösség igényéből fakadt. Mindenki azt adott bele, amit tudott. Van köztük író, képzőművész, filmrendező, boxedző, szobafestő-mázoló, fűtésszerelő, személyi edző. Nagyon-nagyon sokféle ember közös ízlése, akarata, barátsága, művészethez való viszonya hívta életre a Dántét.

Jó érzés, hogy most már nem kell hozzátenni egy tárgyaláson, hogy milyen mértékű csoda a megszületése, mert már önmagában működik. Napi szinten több email érkezik arról, hogy szeretnének előadást hozni, lemez, könyv, divatbemutatót, kiállítás megnyitót tartani. A legfőbb nehézségünk, hogy hogyan szelektáljunk. A logisztika szempontjából ez nem egyszerű.

Mégis a legfőbb szempontunk – hangozzon ez bármennyire romantikusan vagy idealisztikusan – ha úgy tetszik, akkor az elvárásunk, hogy legyen benne szenvedély. Úgy illeszkedjen a Dante-nek a szellemiségében, hogy akarjon változtatni a világon.”

Kétségtelen, hogy az alkotás, a kreatív munka feltölti a művészlelket. Mégis nagyon érdekelt, hogy mi az, ami átütő erejű motivációt jelent a számára. Ha jól érzékeltem, akkor elgondolkodtatta a kérdésem. Majd mosolyogva bevallotta:

„Kutyázom. Motorozom. És nem olyan rég megnősültem.”

Majd tovább viszi a szálat:

„Nehezen lehetne megmagyarázni. Talán éppen ezért nem is érdemes, de számomra a színház maga a szenvedély. És ezáltal egy fárasztó előadás is képes visszatölteni. Jól esik elmerülni benne.”

Faggatom még egy kicsit, hogy meséljen a Dante megszületéséről.

„Mit jelent a független színháznak lenni, mit jelent magánszínháznak lenni?

Ez egy érdekes kérdés. Magunkról tudok beszélni. Mi azt láttuk, hogy velünk annyi történhet, hogy szépen megesz minket a terembérlet. Habár van nézőnk és van közösségünk, de amíg nincs saját játszóhelyünk, addig nem tudunk tovább lépni. Annyit tudunk tenni, hogy mondjuk megduplázzuk az előadás számunkat, de tulajdonképpen az általunk kifizetett terembérleti díjakból majdnem ki lehetett bérelni az Dantét.

Talán sokkal fontosabb volt az, hogy meguntuk azokat a parttalan értelmiségi beszélgetéseket, amelyek arról szóltak, hogy nagyon kellene egy olyan hely, mint a Dante. Szerintem ez teljesen értelmetlen. És egyszerűen elég lett ebből. Magunkat is elkezdtük unni, hogy ugyanazt mondjuk évek óta. Ez egy irritáló szokás. Vagy fogd be, és akkor kussolj, de hagyd abba a panaszkodást, ha csak ugyanazt tudod mondani, vagy csinálj valamit.

És ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy ragadj molotov koktélt, és akkor dobálj rá a tankokra, hanem a saját lehetőségedhez képest. Vagy hagyd abba. De az, hogy a kettő között ülsz értelmiségiként egy fél kávéval a kezedben, és arról beszélsz, hogy szerinted mit és hogyan kellene…azt nem láttuk járható útnak.

Ez volt a kiinduló pont. És nyilván ez megspékelve azzal, hogy igazi veszíteni valónk sem volt. Viszont most már van és ez teszi igazán izgalmassá.”

És ez milyen érzés?

„Furcsa volt.

Most már van egy stáb, akik iránt felelősséggel tartozunk. Létrejött egy törzsközönség. Jól körülhatárolható és kézzel fogható veszteségeket szenvednénk el, ha egyszer csak bezáratnák a Dantét.”

Ha már felmerül a bezárás réme, akár csak egy villanás erejéig is. Akkor hadd kérdezzelek, hogy úgy a privát életedben, mint intézményvezetőként, menedzserként hogyan oldod az anyagi jellegű szorongásaidat? Mert azért, ha jól sejtem ez felüti a fejét.

„Persze. Húsz éve vagyok szabadúszó. Volt időm beleszokni ebbe a létformába. Az már annyira nem új információ, hogy nem tudod mi lesz veled három hónap múlva. Hatalmas morális válságban élünk. Azt látom, hogy napról-napra élésbe van belekényszerítve mindenki. Nem nagyon van biztonságban senki. Kétségtelen, hogy a kultúrával foglalkozókra ez hatványozottan igaz. Nekem részben szerencsém volt, de rengeteget dolgoztam is érte, hogy az elmúlt öt évben többet forgathattam, (Most vagy soha, Sárkányok Kabul felett – a szerk.) ami jelent egyfajta anyagi nyugalmat. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy tele lennék ingatlanokkal és a hétvégéimet az Adrián ringatózva töltöm. Nem. Van egy Yamaha chopperem, nagy szívem, meg egy Dante nevű hely, amit a társaimmal vezetek, és igyekszem a legjobbat kihozni az egészből.”

The post Jászberényi Gábor: Irritál az értelmiségiek cselekvőképtelen panaszkodása! appeared first on Igazinő.

Fotó credit: Juhász Éva

A pszichomókusokkal, mentálhigiénés segítőkkel tűzdelt csoportfoglalkozások azonban égbekiáltó tabunak számítanak. Még mindig. Még úgy is, hogy sokat javult a helyzet az elmúlt tíz évben. A 6SZIN színpadon – A Csoport – Bodó Viktor rendezésében – bepillantást enged egy képzelt terápiás közegbe. Egy társaságba csöppen a kedves néző, ahol felvonul a gyógyszerfüggő, az alkoholista, az evészavaros, a drogos, a megfelelési kényszeres és természetesen a 17 éve absztinens – csoportvezető. A bagázs egytől egyig szenved. Különböző függőségektől, különböző mértékben, de egyöntetűen rágja a lelküket az addikció pokla.

És, ha valamit, akkor azt nagyon fontos lenne megérteni, hogy a függőség – legyen az bármilyen – nem holmi választott hóbort. A függőség betegség. Nem arról van szó, hogy az alkoholista vagy az anorexiás jókedvében nem talál magának más szórakozást. Nem azért kínozzák magukat és vele együtt a környezetüket, mert nekik ez annyira jó.

A magyar társadalom egy jelentős része szociális ivó – és funkcionális alkoholista. Gyakorlatilag nincs olyan család, ahol valamilyen formában ne ütné fel a fejét az alkohol, mint probléma. Tudunk róla, de kevés érdemi szó esik a témában. Talán, mert megszoktuk. És talán azért is, mert a változás nem megy könnyen. A csoport foglalkozások, ahogy a színpadon és egyben valóságban is – nem váltanak meg. Nem tudnak csodát tenni egyetlen alkalommal. Nem adnak védőhálót a következő alkalomig. Mégis a közösség ereje benne rejlik. Az, hogy segít(het) megtanulni, hogy „csak” az adott napot kell kibírni. Mindig az éppen aktuális napon nem kielégíteni a sóvárgás iránti igényt.

Egykori (és egyben mindhalálig) evészavarosként bizton állíthatom, hogy a kényszer nagy úr. Külső szemlélőnek – függőségektől mentes léleknek – elmagyarázni a miben létét szinte lehetetlen. Bármekkora közhely is, de az evéskényszer fojtogató, szorongató, mindent átható őrületét ténylegesen csak az érti, aki benne él(t).

A függőségek nem a semmiből lesznek. A lelki sebek hívják életre őket. A gyermekkor traumáiban rejlik a nyitja. Lehet egy látszólag jól működő életet fenntartani – hangsúly, hogy látszólag jól működő. A meg nem dolgozott lelki sebek a legváratlanabb pillanatokban képesek előtörni. Elég egy kicsinek tűnő kibillenés és újra kicsúszhat az a bizonyos talaj, ha nincsenek megfelelő megküzdési mechanizmusai az egyénnek. Ehhez azonban az kell, hogy merjünk, merjen róla beszélni a beteg. Mert, aki függő az szégyenben él. Fájdalmas, mélyen gyökerező szégyenben. Nem arról van szó, hogy nem szeretne változni, hanem arról, hogy nem tudja, hogy hogyan tegye.

The post A Csoport – terítéken a függőségek! appeared first on Igazinő.

A nagyapám még földet kapáló paraszt volt. Az apám egy cigánytelep mellett nőtt fel. A gyerekkoromat meghatározta a tanyavilág. Anyám még oda született. Kínkeservesen, de a bátyám már egyetemre ment. Ugyan nem fejezte be. Családi tragédiát szőve ezzel az „elkallódással”. Még sem hiszem, hogy nyomtalanul múltak volna el benne az egyetemi éveit meghatározó romkocsmák közege. Az irodalom iránti mély és tiszteletteljes elkötelezettsége. Minden kétséget kizáróan elmondhatom, hogy a húgaként engem is meghatározott a bátyám közege. Egészen piciként ültem vele a romkocsmák világot analizáló ülésein.

Fotócredit: Éder Vera

Éppen ezért nem volt nehéz kapcsolódnom a Varjúkirály szereplőivel, de leginkább a cigánnyal, a kisebbségivel, a babonákba menekülő lélekkel. Azzal a húsba vágó mélységgel, ahogy azt a szerepet megformálja Gulyás Hermann Sándor a maga egyszerűségében. Mégis összetett képet kap a néző. Nem hiszem, hogy él Magyarországon olyan színházba járó ember, aki ne találkozott volna a szegregáció valamely formájában. Jól tudjuk, hogy szellemként hasít közöttünk. Nem beszélünk róla túl sokat. Ha nem a szociális szférában mozogsz, ha nem vagy állami egészségügyi dolgozó, ne talán pedagógus, akkor elvétve fog szembejönni veled, hogy mit jelent cigánynak lenni – vidéken.

Nem a főváros relatív befogadó közegében. Nem és nem. Milyen vidéken kilógni a sorból. Milyen szégyelleni azt, amit úgy sem lehet takargatni – a bőrszínedet vagy éppen a beszéd stílusodat. A Varjúkirály nem tesz igazságot. Nem mondja meg, hogy mit kellene vagy sem gondolnod a világról. Nem állítja, hogy az ásotthalmi közeget meghatározó államférfivel baj lenne. Egyszerűen csak eléd tár egy világot, amivel úgy tudsz kapcsolódni, hogy közben nem tudsz nem bevonódni. Mert a véredben vagy a magyarságod.

Fotócredit: Éder Vera

Az anyatejjel szívtad magadba: viselkedni tudni kell. Szemöldök mozgásokból kiismerni a kiismerhetetlent. Figyelni és nem kérdezni. Lépni, amikor elvileg nem lehet. Semmiképpen sem szólni, főleg nem ellenkezni, amikor nem mondják, de tudod, hogy nem lehet. Ezt a kultúrát zsigerileg lehet érezni, avagy sem.

És, ha valami, akkor ez nem megy a színdarab – számomra főhősének – kisebbségi szereplőjének. Nem tud beleérezni magát az elvárásoktól hemzsegő magyar valóságba. Az uram-bátyám viszonyrendszerbe. Merthogy hite van. Belső iránytűje, ami jelez, ami harsog, hogy BAJ van!

Tök mindegy, hogy mit állítanak neki. Nem lehet eltéríteni. Nem hajlandó belefeledkezni a földi valóság hedonista élvezeteibe. Szeretne, de nem megy. Vágyik az anyagi javak után. (Ugyan ki nem?!) Ne tagadjuk el, hogy mindenki pénzből él. És a normális kereset alanyi jogon is járhatni egy normálisabb világban. Illúziókat ne kergessünk. Legalábbis Kelet-Európa határvidékén semmiképpen sem.

A Varjúkirály nem vidám darab. Még sem éri meg kihagyni, mert reflektál rád. Az életedre, a magyarságodra, az elakadásaidra és a jelenlegi élethelyzetedre.

A színdarab megtekintheti a DANTE Közösségi Alkotótér kreativitással átszőtt falainak menedékében.

The post Varjúkirály – a húsodba vág! appeared first on Igazinő.

Szó sincs róla, hogy nem lenne elég a számára, ha „csak” anya lenne. Vagy „csak” feleség lenne. Félreértés, hogy a 21. század amazonja mindent akarnak. Korántsem. Egyszerűen csak másként kerültek górcső alá, mint azon nőtársaik, akik pár évtizeddel ezelőtt vették magukra a dolgozó nő, a feleség, az anya, a testvér, a gyermek, a barátnő, a szomszéd felfoghatatlanul sok szerepét.

Rég nem várok megértést, amiért még nem szültem gyermeket. A társadalmi norma szerint lehet, hogy nekem már nem is lesz. Mert hát harmincöt felett ugye…És nem. A kor nem csak egy szám. Főleg nem biológiai értelemben. Az edukáció fontos, elengedhetetlen kelléke a közösségi média uralta kornak. Egy társadalomnak, ahol a mesterséges intelligencia térnyerésével folytonosan fel kell tenni a kérdést:

Vajon mi igaz?!

Lássuk be, hogy a válasz egyre nehezebben értelmezhető összefüggések egyvelegéből áll.

A jelenkort meghatározó rohanást, az elvárásoktól hemzsegő világot nem lehet megállítani. Az önvezető autók behálózhatják a bolygót (legyen ez a gondolat bármennyire is ijesztő), de varázspálcája egyelőre még nincs senkinek.

Pontosan ezért hiszem, hogy az értékteremtés a valódi közösségek erejében rejlik. Kevés annál emberibb, esendőbb és lélekemelő dolog létezik, mint amikor generációk ülnek egymással szemközt a ropogó kandalló melegében.

Nem szeretnék pátoszos lenni, mert helye annak vajmi kevés kellene, hogy legyen. Már csak a félreértések elkerülése érdekében. Sokan negatív értelemben, hatásvadásznak értelmezhetnék. Pedig szó sincs róla.

A Hengermalom Kúria a maga teljességében ad ünnepi hangulatot – egyszerűen a korhű falaival. A kényelmi faktorokat nem nélkülöző, de mégis időutazásnak beillő berendezésével. Azzal, hogy valóban megérzed az élet lassúsággal teli ízét. Azt, hogy lehet rohanni, lehet kapkodni, lehet mindent akarna, de van egy hely Budapest belvárosától csupán másfél órára, ahol jó értelembe véve megállt az idő.

Nem nyomasztóan, nem fullasztóan. Csupán csak bizsergetően kellemesen. Talán, mert nem akar hivalkodni. Nem akar megszerelni. Nem azt harsogja, hogy a longevity jegyében minden bajod egy csapásra megszűnik. Nem kecsegtet minden földi jóval. De tudod – vagy talán még csak sejted – nem szükséges, hogy egy rövid kikapcsolódás mindent is megadjon. Nem azt mondom, hogy a wellness központoknak nem lenne létjogosultsága. Máshogy adnak a maguk piacra optimalizált értékrendszerével.

Ugyanakkor, ha keresed azt, hogy a lelket hol tud megpihenni. Hol tud az elméd egy parányit lecsendesedni a folytonos zakatolásból, akkor okvetlenül vedd számításba a vidéki vendéglátás könnyed romantikáját.

Tagadhatatlan, hogy a rohanó életvitelem mellett, ha nincs a Felolvasóest a Hengermalom Kúria szervezésében…nos ez esetben nem tapasztalom meg, hogy mennyire nagyon szükséges megpihenni, egészen kicsit leereszteni. Az meg valóban hab a tortán, hogy megélhettem: az írásaim gondolatébresztőnek hatnak, és csodás beszélgetés alapjául szolgáltak. Ültem és hallgattam a jelenlévők gondolatait, megéléseit, élettörténeteit. És csak remélni tudtam, hogy elég mélyen magamba tudtam szívni a Felolvasóest apró mozzanatait.

Az online tér lehetőséget ad a magazinunk fennállására, de offline események valódiságát semmi nem tudja felülírni.

Hála és köszönet a Hengermalom Kúria csodás menedzserének a szervezésért.

The post A pihenés nem ördögtől való! appeared first on Igazinő.

Ahogy pontosan tisztában van azzal is, hogy minél inkább ellenkezik, minél inkább lázad, minél erősebben ellen tart – annál nehezebb lesz a sorsa.

Végtelenül okos fiú – Nemes László, igen így jegyzi (az) Árva című filmet, a Kossuth-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró, az Oscar-és Golden Globe – díjat nyert, Saul fia rendezője. Nem titok, hogy személyes szálakkal átszőtt a történet.

És, ha valami csodálatos benne, akkor az, hogy egyénenként szól mindannyiunkhoz. Nem csak arról van szó, hogy a második világháború utáni évek, az 1956-os forradalmat követő borzalmak a bőrünk alatt léteznek magyarként. Természetesen ez mind igaz. Hiszen ez a történelmünk. Ez az, amitől hidegrázósak leszünk, mert nemcsak Nemes László apja élte meg az ötvenhat utáni időt, de az én nagybátyám is bujkált a megtorlás elől.

Forrás: Farbaky Tamas

A mai napig egyfajta tiszteletteljes távolságtartással kerülhet említésre neve. Lázadó volt. Forradalmár, aki kockára tette a vidéki család jó hírét. Igaz, hogy addigra már bőven benne jártunk az államosításban. A paraszti családom földjei már nem az ő földjeik voltak. Ment minden a közösbe, elindult a kárpótlás nélküli vagyonelkobzás. És ezt a nagybátyám nem bírta tétlenül nézni. Harcolt, hogy aztán egy életen át a családunk fekete báránya legyen. A tékozló fiú, aki budapesti pincékben tengődött, vergődött, fázott és éhezett – pont, ahogy a filmben bujkáló Tamás.

Éppen ezért ez a film a maga pergő, de ólomsúlyos filmkockáival hamar rabul ejti a nézőt. Bevallom nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni, hogy a Magyarország idei Oscar-nevezett filmje milyen fogadtatásban részesül majd Hollywoodban a Dolby Színházban. Nehéz megmondani a világ másik felén egy olyan történet, amit magyarként a részemnek érzem.

Azonban abban biztos vagyok, hogy a magyar közönségnek – úgy a budapesti, ahogy a vidékinek. Fiatalnak és idősebbnek egyaránt szól Andor, az édesanyja (Waskovics Andrea) és a lágerben életét vesztett édesapa története. A kisfiú (Barabás Bojtorján) ösztönösen keresi a kapcsolódást az édesapjával, a kultúrájával, a vallásával, a héberrel. A létezés misztériumának éli meg, hogy ugyan még nincs ott az apja, de haza fog térni. Neki nincs más dolga, mint hinni, bízni és töretlenül reménykedni.

Felnőttként, a történelem viszontagságait ismerőként nem lehet könnyeknél kibírni a jeleneteket, ahogy megnyugvást lel a saját maga által kreált hitvilágban. Fájdalmasan pokoli szembenézni azzal, hogy mit tett és sajnos tesz az egyénnel a politikai csatározás háborgó tengere.

Merthogy jó lenne azt mondani, hogy az, amit (az) Árva című filmben látunk a múltunk egy darabja. Fontos és szükséges, de magunk mögött tudhatjuk. Csak, hogy ez sajnos korántsem igaz. Ugyanakkor éppen ezért lesz annyira aktuális a film.

Pontosan így tud erőt sugározni nemcsak a 12 éves Andor, de a mindenáron apja helyébe türemkedni akaró Misu is. A hentes, aki jellemében, megjelenésében és elakadásaiban a mészáros mesterségen túl – ember is. Ugyan csak haloványan, de időnként kikandikál belőle némi érzelem. Valójában Misu (Berend Mihály, Grégory Gadebois) szerepében egy a családját, fiát elvesztett apa áll – maga fel nem dolgozott traumáival.

A kérdés mindvégig költői marad és velünk tart a filmkockákon túl. Vajon fel lehet dolgozni azt, amit a 20. század tett velünk?

A hazai mozikban október 23-kától tekinthető meg az alkotás, amely úgy szól egyénhez, hogy közben nem felejt el reflektálni össztársadalmi szinten sem. Egyetlen dolgot biztosan nem tud – könnyednek nem nevezhető, de gyanítom ez nem is volt cél.

The post Trauma, trauma hátán – Nemes Jeles László ismét alkotott! appeared first on Igazinő.

Boldogok és elégedettek vagytok, ha hallgatagon sétáltok egymás mellet valahol a természetben? Egyáltalán nem éreztek kényszert arra, hogy minden pillanatot kitöltsetek valamilyen beszélgetéssel? 

Nos, ez esetben… egészséges párkapcsolattal büszkélkedhettek. 

Legalábbis erre mutat rá egy nemrégiben nyilvánosságra került tanulmány. A Readingi Egyetemi munkatársai azt akarták feltárni, hogy a különböző típusú közös hallgatások milyen hatással lehetnek a párkapcsolatokra. 

A résztvevőket arra kérték, hogy gondoljanak vissza a hallgatás pillanataira jelenlegi vagy múltbeli kapcsolataikban – beleértve a legrosszabbakat is. Ezután idézzék fel, hogy mi vezetett ezekhez, milyen gyakran fordultak elő, és milyen emóciókat ébresztett bennük. A pszichológus professzor, Netta Weinstein és kollégái a hallgatás négy típusát vizsgálták meg, attól függően, hogy milyen faktorok befolyásolják ezek motivációját. 

Az első, belső vagy intim hallgatást a másik félhez való kapcsolódási vágy hajtja. A második, az introjektált hallgatás akkor fordul elő, amikor az egyik fél kényelmetlenül érzi magát az adott interakcióban (elítéléstől, konfliktustól való félelem). A hallgatás harmadik típusa külső indíttatású, és ellenőrzési eszközként szolgál, például akkor, amikor valaki meg akarja büntetni a partnerét. Végül néha a hallgatás csak úgy magától ereszkedik a felekre, nincs szüksége motivációra. Ezt hívják spontán hallgatásnak.

A kutatók több jelentős megállapítást tettek a hallgatással kapcsolatban. Először is, azok a párok, akik ellenségesnek, destabilizálónak ítélték meg a némaságukat, sokkal több negatív érzelemről számoltak be. Másodszor, a belső (komfortosnak megélt) hallgatáshoz sok pozitív érzelem társul. Annak köszönhetően, hogy az ilyen pillanatok segítik a pár tagjait, hogy bensőséges és biztonságos környezetben érezzék magukat. 

Harmadszor, ha a hallgatást nem a félelem, az elkerülés vagy a büntetés vezérli, akkor erősíti a bizalmat, az összetartozás érzését. Hiszen azok, akik a „komfortos csend pillanatait” sokszor megélik a társuk mellett, magasabb szintű kapcsolati elégedettségről és érzelmi kötődésről számoltak be. 

Végső soron a tanulmány tehát azt sugallja, hogy a közös, céltudatos hallgatás megosztása pozitívan hat a kapcsolatra. És ami nagyon fontos: a pároknak nem kell különválniuk ahhoz, hogy élvezhessék az egyedüllétet, sőt még közösen is tervezhetnek olyan „néma élményeket”, amit mindketten élveznek.

A végére pedig egy kis gondolkodnivaló: 

– Milyen gyakran osztozol csendben és miért? Mit üzensz a hallgatásoddal a párodnak?

– Ha dühösnek, csalódottnak, megbántottnak érzed magad, akkor némaságba burkolózol vagy épp ellenkezőleg?

– Hogyan tudnád beépíteni a csendet a közös időtökbe? 

The post Hallgatni aranyat ér, avagy a boldog párkapcsolatok titka! appeared first on Igazinő.

Mert az nem modern. Nincs rá idő, nincs rá tér. És sok esetben értő fül sem. Hallgatni meg amúgy is könnyebb. Hiszen a mai világ összekuszálódott értékrendszerében ki tudja még, hogy mit lehet, mit ildomos, avagy mi az, ami éppen abszolút tiltott.

Meghalni mondjuk nem kellene ötven valahány évesen egy kamaszgyerek apjaként, de mégis megtörténik az Eltűnő ingerek című darabban. Ezzel azonban elébe is mentem a történetnek. Pedig nem célom. Közben meg nem lehet úgy beszélni a halálról, a váratlan eltávozásról, hogy nem nevezzük a nevén.

Mindannyian tudjuk, hogy az élet nevű játék egy véges történet. Mégis a halál puszta ténye elveszett a jelenkor társadalmából. Magas szinten műveljük a halhatatlanság illúzióját.

Székelyhídi Zsolt/Trafó

Lehet azon filozofálni, hogy ez milyen ok-okozati következmény zálogából alakult ki, de felesleges. Egy a lényeg: nem beszélünk róla. Ezer ok adódhat, hogy ki és éppen miért nem bírja kimondani: meghalt az apám.

A saját történetemben az anyám. Az anyám volt képes egyik pillanatról a másikra meghalni. Csak úgy a semmiből. Pont, akkor amikor már nem számítottam rá. Hogy haragudtam-e rá? De még mennyire. Szívből gyűlöltem, hogy ezt merte velem tenni.

Közben természetesen magamat ócsároltam, hogy egy halottra haragszom, aki értelemszerűen nem választotta a sorsát. (Vagy mégis, de most ezen világnézetbe ne menjünk bel.)

A legkegyetlenebb mégis az volt, hogy nem tudtam: a harag normális. A gyászfolyamat része. Egy állomás a több lépcsős folyamatnak, ami sosem lineáris. Össze-vissza hullámzik és sokszor kénye-kedve szerint dobál.

Olyan mélységekbe tol le, amiről nem is hitted, hogy létezik. Ha meghal az egyik szülőd, akkor megváltozik a világnézeted. Minden pokoli gyorsan átalakul. Hiszen a húsodba vág, hogy az élet véges. Aztán persze idővel megszelídül a fájdalom. Eljön az a pont, amikor már tudod uralni az érzelem cunamit. És beindul a megerősödés.

Horesnyi Máté/Trafó

Mert az anyád vagy az apád elvesztése: transzformáció. Totális átváltozás, amelynek a része, hogy megtalálod a hasonszőrűeket. Elég egy közös összenézés és tudni fogod: ő is félárva. Nem lesz tőle kifejezetten könnyebb, de mégis nagyon mélyen a szívedben – melengetni fog az érzés: nem vagy egyedül.

Ez a lenne a lényeg. Nem egyedül lenni a gyászban, a fájdalomban. Merthogy a közösség ereje valóban csodákra képes. Kifejezetten a gyász gyötrelmes bugyraiban lenne elengedhetetlen, hogy legyen egy közeg, ami megtart.

A cikket ihlette, az Eltűnő ingerek című színdarab.

The post A dohányzás még nem tilos! appeared first on Igazinő.

A nőnek meg ketyeg a biológiai órája, ami ha önmagában nem lenne elég, akkor a szűkebb és tágabb környezet – plusz a teljes társadalom – folyamatosan jelez. Egészen csendben szeretném megjegyezni, hogy a férfiaknak is ketyeg az a bizonyos óra, de ez jóval kevésbé van jelen a köztudatban.

Forrás: Good Kids

Nos a Cabin Pressure film főszereplője harmincöt felett rádöbben, hogy nem akar tovább várni. Ugyanis a társát bármikor megtalálhatja, de gyermeke csak egy behatárolt ideig lehet biológiai úton. És igaz, hogy élete során sok minden megkérdőjeleződött már benne, de az nem, hogy anya akar lenni.

Spoiler ezennel berekesztve. Ha érintett vagy és még nem láttad, akkor nézd meg a filmet. Ha pedig nem érted, hogy erről a témáról miért is KELL beszélni, akkor is javaslom, hogy fuss neki. Egyrészt, mert csodálatos alkotó gárda vitte filmre Heni történetét, ami műfajilag dokumentumfilmnek számít, de igazán modern kivitelben tálalják.

Elkezded nézni, és belekerülsz. Mert igenis lesznek pontok, ahol óhatatlanul kapcsolódni fogsz. Mert téged is ghostingoltak már. Te is éltél külföldön, és tudod, hogy milyen nehéz lehet egy szimpla lakásfelújítás is, ha nincs, akit felhívj, hogy ugorjon át segíteni. Mert sokan vagyunk, akik egy kicsi magyar településről indultunk el a nagyvilágba, és hidegrázósan érezzük, hogy milyen kínkeserves is megállni a helyünket egy másik kultúrában. Megtűzdelve ezt azzal, hogy sokan csak legyintenek: „Neked könnyű volt.”

Forrás: Good Kids

Nem. Neki sem volt könnyű, de a bátorsága felülkerekedett a félelmein.

Pont ezért érzem azt, hogy a Cabin Pressure sokkal többet tud nyújtani annál, mint amit első hallásra gondolnál róla. Mert egyetemesen közelíti meg a hétköznapi élet elkerülhetetlen nehézségeit. Nem merül el a részletek, a félelmek végtelen spiráljában. Mert persze lehetett volna bővebben taglalni, hogy anyagilag mi számít biztosítéknak a gyerekvállaláshoz?

Hogyan érdemes végig gondolni, hogy belevágsz a társszülőségbe – méghozzá egy homoszexuális orosz férfival, mennyire szereti ezt kidomborítani a magyar sajtó – akkor hogyan fogtok közös döntéseket hozni az előre megírt szerződésen túl?

Nézhetjük úgy, hogy kérdések tömkelege maradt megválaszolatlanul. Vagy szemlélhetjük úgy, hogy valójában egy a lényeg: tudd, hogy mit akarsz. Mi az, ami neked esszenciális létszükséglet az adott életszakaszban, és cselekedj aszerint.

A film női alkotók szellemi és vizuális terméke. Nők, akik elhivatottak, elszántak és mindenek felett: önazonosak.

Akik persze időnként vitáznak vallja be nevetve Patricia D’intino a film producere. Direkt nem teszem hozzá, hogy női producere pedig kérdésemre elárulja, hogy nem könnyű a gyengébbik nemként érvényesülni egy eléggé férfiak uralta világban.

Viszont, ha valami, akkor az egyértelműen kirajzolódik a munkásságukból, hogy semmi sem lehetetlen.

Patricai elmondása szerint:

„Az elején nagyon kellett Eszter és Sári (Nagy Eszter, Czira Sára, a film rendezői) szívből beleugorjanak. Utána azt hiszem, hogy jót tett az a fajta racionalitás, rendszerezés, amit hozzá tudtam adni a projekthez, ami által eljuthatott nemzetközi színtérre. Február 20-21-én kerül vetítésre a Max-on.” 

Forrás: Good Kids

A filmen intenzíven érződik, hogy nem csináltak drámát Heni, Andrej és Leo történetéből:

„Meg akartuk mutatni, ahogy Heni megy előre a nehézségek ellenére. Persze vannak nehézségek, meg konfliktusok, pillanatnyi kilátástalanságok, de ez egy 21. századi nőnek a története, aki mer alternatív utat választani.”

The post Cabin Pressure – Lehet jó döntést hozni a külső-és belső nyomások kereszttüzében? appeared first on Igazinő.

Lefogadom, hogy nem. Ennek az lehet az oka, hogy még a minden logikát meghazudtoló trükkjeiről és menekülési bravúrjairól ismert illuzionista már életében legendává vált, Bess Houdini úgy segítette férjét a produkciók létrehozásában, hogy nem akarta elvenni tőle a reflektorfényt. 

A csinos lánytól nem állt távol ez a rejtélyes világ. Már egész fiatalon előadóművészként kereste a kenyerét Coney Islanden, mielőtt megismerkedett Houdinivel. Kettejük találkozásáról különféle történetek keringenek. Az egyik legpikánsabb közülük, amit Bess mondott pályatársának, Dorothy Youngnak, hogy „egy narancsért eladta a szüzességét Houdininek”. Akár így történt, akár nem, Bess és Harry rövidesen egybekeltek, és elkezdődött közös, mágikus pályafutásuk.

A nő férje minden trükkjét ismerte, sőt, aktív részese volt a mutatványoknak. Amikor például Houdini több órán át küzdött a színpadon, hogy kiszabaduljon a bilincsből, felesége felszaladt a színpadra, és megcsókolta. A közönség soraiból többen is úgy gondolták, ez a csók volt az egyetlen lehetséges módja annak, hogy Houdini megszerezze a kulcsot.

Képzeletbeli gyermek

Bess tisztelte és rajongásig imádta a férjét, az évek során több száz szerelmes levelet írt neki. A romantikus oldala mellett a humorosabb énjét is szívesen megvillantotta. Sokszor jegyezte meg tréfásan, az ő kötelessége, hogy Harry mindig stílusosan mutasson a színpadon, és tiszták legyenek a fülei. Mindezek ellenére nem volt könnyű házasságuk, ami annak köszönhető, hogy mindketten erős, gyorsan feldühödő, makacs személyiséggel rendelkeztek.

Forrás: Wikipedia

Kapcsolatukat számos akadály nehezítette. Leginkább az, hogy Bess elsődleges amenorrhoeában szenvedett, ezért soha nem tudott teherbe esni. Anyaság iránti vágyát egzotikus állatokkal kompenzálta, emellett babákat, szakácskönyveket gyűjtött, és jelmezeket készített a showműsorokhoz. Egy ponton túl azonban annyira kínzóvá vált a hiány tudata, hogy kitalált magának egy képzeletbeli gyermeket, és mindenféle történeteket kreált mellé.

Halhatatlan kötelék, ami a túlvilágra is kiterjed

Bár egész életében pengeélen táncolt, Harry halála pusztító csapást mért Bessre. Hamar alkoholproblémái lettek, és anyagilag annyira lecsúszott, hogy egyik napról a másikra tengődött. Ráadásul csalók is megkörnyékezték, akik azzal hitegették, hogy segítenek kapcsolatba lépni halott férjével. A nő azonban hiába remélte, hogy Harry egyszer majd megjelenik, és elmondja azt a titkos kódot, amit csak ők ketten ismertek. A tény, hogy nem sikerült teljesítenie szerelme végakaratát, olyan kétségbeesésbe sodorta, hogy kétszer kísérelt meg öngyilkosságot.

Az utolsó szeánsz végén a következő szavak kíséretében fújta el a férje fényképe melletti gyertyát:

„Elszállt az utolsó reményem. Nem hiszem, hogy Houdini valaha visszatér hozzám vagy bárkihez. Miután hűségesen betartottam a megállapodásunkat -mindenféle médium bevonásával -, arra jutottam, hogy lehetetlen kommunikálni a szellemekkel. Nem is léteznek. A Houdini-szentélyben tíz éven át égett a fény, de ennek most vége. Jó éjszakát, Harry.”

Nyitókép: Wikipedia

The post Képzeletbeli gyereke volt a Houdni házaspárnak appeared first on Igazinő.

14 éves korában megismerkedett apja munkáltatójával, aki házas ember volt. A titkos liezon leplezése céljából Armagnac grófja Párizsba költöztette Julie-t, és rövidesen hozzáadta egy francia nemeshez. A férfi azonban kevés időt töltött feleségével, bokros teendői elszólították a városból. Julie D’Aubigny, vélhetően unalmában, viszonyt kezdett egy jóképű vívómesterrel, akit egy halálos párbaj miatt gyilkossággal vádoltak.

A férfinak el kellett hagynia Párizst, és Julie is vele tartott a szökésben. Útközben a szerelmespár fegyver bemutatókat tartott, ebből szereztek pénzt. A lány gyakran öltött magára férfi ruhát, de nem titkolta női mivoltát. Állítólag egy néző, amikor látta őket fellépni, azzal heccelte Julie-t, hogy a nők nem tudnak olyan jól párbajozni, mint a férfiak. Julie válaszul kinyitotta a blúzát, az illető erre nyomban elhallgatott.

Séranne-nal való kapcsolata nem bizonyult tartósnak. A férfi fűt-fát ígért kedvesének, és azzal hitegette, hogy vidéken egy hatalmas kastélya van. Csakhogy mindez ámítás volt, és amikor Julie rájött erre, úgy döntött, maga veszi kézbe a sorsát.

Különleges énekhangja rögtön elvarázsolta a Marseille-i Opera igazgatóját, aki szerződést ajánlott a lánynak – annak ellenére, hogy Julie nem tudott kottát olvasni. Röviddel azután, hogy Mademoiselle d’Aubigny debütált a társulatban, elhagyta Séranne-t egy szép szőke lányért, akinek a szülei ellenezték a románcot, ezért elküldték gyermeküket egy zárdába.

FORRÁS: WIKIPÉDIA

Ám Julie nem nyugodott bele, hogy eltiltották szerelmétől, ezért felvetette magát posztulánsnak ugyanabba a kolostorba. Nem sokkal ezután kapóra jött neki, hogy meghalt egy idős apáca. Ellopta a holttestet, amit csaliként szeretője ágyába tett, majd felgyújtotta a helyiséget. Kettejük menekülése három hónapig tartott, és Julie-t bíróság elé állították hullarablás, gyújtogatás és emberrablás miatt.

Végül (férfi gyanúsítottként, mivel a hatóságok nem is feltételezték, hogy egy nő elkövethet ilyen bűncselekményeket) máglyahalálra ítélték. Időközben Julie szerelmét is elfogták, és egy másik kolostorba zárták, a botrányhősnő pedig tovább folytatta ámokfutását, miközben a hatóságok elől menekült.

Ez idő tájt találkozott Louis-Joseph d’Albert de Luynes gróffal, aki az ország egyik legbefolyásosabb családjába tartozott. Már a megismerkedésük sem mondható szokványosnak: összeszólalkoztak egy kocsmában, aminek az lett vége, hogy a nő kardot rántott és átszúrta ellenfele vállát. Az eset akár tragédiába is fulladhatott volna, ehelyett azonban a két heves vérmérsékletű fiatal egymásba szeretett.

Julie azonban hamar megunta a férfit, és a Párizsi Operába vágyott, hogy megvalósíthassa álmait.

Tehetségének köszönhetően felvételt nyert, és innentől kezdve nem volt megállás. A színpadon szokatlan, mégis gyönyörű hangjával olyan hírnevet szerzett magának, ami legendává varázsolta. Ám ez a provokatív vadóc sohasem tudott lecsillapodni, és fékezhetetlen indulatossága mindig bajba sodorta.

Egyik alkalommal például alaposan ellátta egy tenor baját, hogy megtorolja kolléganői állandó zaklatását, máskor pedig azzal fenyegetőzött, hogy a szétloccsantja a luxemburgi hercegnő agyát. Botrányainak se szeri, se száma. Az is megtörtént, hogy egy előkelőségektől hemzsegő bálon megcsókolt egy márkinét. Az incidens miatt a nő feldühödött kérői párbajra hívták, ám ezúttal is ő győzedelmeskedett.

Ezzel viszont megszegte XIV. Lajos király párbajozás elleni törvényét, így újra elmenekült Párizsból, ezúttal Brüsszelbe. Itt zűrzavaros viszonyba bonyolódott II. Miksa Emánuel bajor fejedelemmel, aki gyorsan ráunt betegesen féltékeny ágyasára. Nem sokkal később visszaköltözött Párizsba, ahol belehabarodott „Franciaország legszebb nőjébe”, Madame la Marquise de Florensacba.

Vele volt a legboldogabb. Kapcsolatuk két évig, szerelme haláláig tartott, ezután Julie nem találta a helyét, a színpadtól is visszavonult. Nagyon fiatalon (1707.) hunyt el egy kolostorban, és máig rejtély, hol van eltemetve.

Nyitókép: Unsplash

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ vagy ADD AJÁNDÉKBA a kurzust!  Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címr

The post Egy biszexuális kalandornő, aki emberrablóból lett operaénekes appeared first on Igazinő.