Sokan fájón vágynak arra, ami neked természetes…

– Gyere, nézzük meg azt is!

– Fáradt vagyok. Menjünk haza!

– Jó lesz, biztosan találunk valami szépet – mondta Ferike.

 

– Sokat mentünk már. Tuti, mindent drágán árulnak. Induljunk! – sóhajtott Karesz.

Ferike egy ugrással ott termett a cipőbolt ablaka előtt és gyermeki lelkesedéssel fürkészte a kiállított termékeket. Közben Karesz is odaért.

– Azt nézd! – kiáltott Ferike, és egy a zafírnál is ragyogóbb színű cipőre mutatott.

– Gyönyörű! – válaszolta Karesz, homlokával a kirakatnak dőlt, majd folytatta.

– Ezzel biztosan én lennék a bajnok, megnyerném az összes versenyt. Mindenkinél gyorsabb lennék. Átrepülnék a célon. 

Apró tenyereit az üvegnek nyomta. 

– Senki nem tudna legyőzni. Képzeld el a nyitott tetejű stadiont, ahogy a nap bevilágít mindent! Emberek ezrei kiáltanák a nevem: „Kaaresz, Kaaresz!” Szökkennék benne, mint a gazella a szavannán. Szinte hozzá sem érnék a vörös futópályához. A célban várna rám a rengeteg fényképész, és mindenki velem akarna interjút készíteni. A lányok sorban kérnék tőlem az autogramokat. Minden kupa az enyém lenne a világon.

Ferike csillogó szemmel nézte a cipőt és hallgatta barátját. Nem szólt közbe.

– Azt figyeld! – folytatta Karesz. – Milyen szép macibarna! Képzelj el benne. Minden magaslatot megmásznék. Az összes dombos, lankás terepet bejárnám. Minden hegyre csak úgy rohannék felfelé, mint a hegyi kecske, fokról fokra a legmagasabb sziklákon. Nem lenne az a szirt, ahonnan ne kiabálnám el a világnak a nevünket. Bejárnék minden ismeretlen tájat és vidéket. Mindenhova gyalog mennék.

– Nagyon szuper lenne – helyeselt a barátja mosolyogva. – Ahhoz a csizmához mit szólsz?

– Hű, azt észre sem vettem! De király! Szerinted is olyan mint, az űrhajósok csizmája? 

– Aha, jó nehéz lehet.

– Gondolj bele, felrepülnék az űrbe, egészen a Marsig. Végigugrálnék benne a Hold felszínén, és minden kavicsot elrúgnék az utamból. Versenyt futnánk a Holdon is.

– Kitalálod, melyikre nézek most? – kérdezte Ferike.

– Azt hiszem, igen. Arra a csillogós, szénfekete tánccipőre, igaz? – válaszolta a fiú.

– Bizony! Jó, mi?

– Igen. Tükörfényes. Látnám benne az arcomat. Milyen szép! Mint egy korommal teli bánya mélye – ámuldozott Karesz, majd folytatta. – Hosszú éjszakákat táncolnék benne végig. Minden lányt felkérnék, megpörgetnék. Minden parkettet uralnék, sosem fájna a lábam. Sosem esnék el. Gyönyörű hollófekete öltönyt vennék fel hozzá vakító fehér inggel, és mindenkit elszédítenék. Híre menne az egész országban. Az összes zenés-táncos műsorban én lennék a sztárvendég, és minden híresség velem akarna egy színpadon szerepelni. Minden vetélkedő fődíját bezsebelném. Csodálatos lenne – vágyakozott.

– Hűha, már három is elmúlt. Tényleg indulnunk kéne, Karcsikám.

– Naa, maradjunk még! Most olyan jó itt.

– Sajnálom. Tudod, mit ígértem édesanyádnak.

– Tudom, mindig ez van…

– Várj, segítek. – Ferike barátja kerekesszéke mögé lépett. – Majd én tollak. Épségben és időben hazaérünk, ne aggódj.

 

Tokai Tamás novellája 

Nyitókép: unsplash.com