Suhajda Szilárd – Ha a szenvedélyednek élsz és halsz, abban benne van a halál lehetősége
Nem ismerem Suhajda Szilárdot, nem vagyok jártas hegymászó berkekben, ebből kifolyólag 3 nappal ezelőttig még csak a nevét se hallottam soha. Véletlenül sem célom ítélkezni sem Szilárd, sem a családja, de főleg bármilyen extrém sportot űzők felett. Csak felteszem a magam kérdéseit.
A sajnálkozó sokaság nem érzi, hogy kicsit képmutató?
Lépten-nyomon szembejön velem ennek a fiatalembernek a képe. Nemcsak a hírportálok, de rengeteg ismerősöm osztja meg, mennyire sajnálja Szilárdot és családját most, hogy – és jelenleg fogadjuk el ezt tényként – szinte biztosan meghalt. Persze mindenkinek szíve joga kifejezni az érzéseit, megosztani, ami foglalkoztatja, akár épp drukkol az eltűnt hegymászó megtalálásért, vagy sajnálkozik, mikor erre nem került sor. De most komolyan…
Nem érzitek úgy, hogy ezek az emberek katasztrófa turistáskodnak? Olyan ember fotója, cikke mellett sajnálkoznak, akit soha nem ismertek, akiről – hozzám hasonlóan – 3 nappal ezelőttig soha nem is hallottak, csupán azért, hogy begyűjtsenek néhány kommentet a profiljukon? Akik személyesen ismerték, vagy véleményt írtak a történtek kapcsán, az természetesen egészen más tészta.
A károgók szégyelljék magukat!
Az első csoport habár – szerintem – képmutató, de viselkedésük legalább nem káros és frusztráló. Akik viszont a “megérdemelte”, “mit várt?” stb. kommentekkel dobálóznak, azok mit gondolnak? Értem, hogy könnyebb egy hamis kontroll illúziójába ringatni magukat és azt hinni, ha soha semmi veszélyeset nem tesznek az életben, őket és a szeretteiket nem érheti baj. De sajnos ez nem így van…
Egy embertársunk meghalt. Egy kitartó, szenvedélyes sportember, aki – legalábbis innen a távolból, ahonnan nem ismerjük személyesen – jó embernek tűnt. Ez elszomorító. Mivel, hál’ istennek nem a saját családtagunkról van szó, ezért nem kell álmatlanul forgolódnunk, de azt sem érdemli, hogy pálcát törjünk a feje felett. Se Szilárd, se a gyászoló család.
Ha a szenvedélyednek élsz és halsz, abban benne van a halál lehetősége
Én megértem, hogy vannak olyan emberek, akiknek nem élet az élet, ha nem mászhatják meg az Everestet oxigénpalack nélkül. Ha nem ugorhatnak ki úgy egy repülőből, hogy csak a legeslegvégső percben, a föld felett pár 10 méterrel nyitják ki az ejtőernyőt, vagy nem gyorsulnak 220-ra egy hegyi úton a motorjukkal. A motiváció most mindegy is, de ők és családtagjaik, barátaik azt vallják, enélkül nem is lenne érdemes élniük, félemberek lennének.
Oké. Én úgy gondolom, hogy ha valaki értelmes, felnőtt embernek tartja magát, mentális képességei birtokában döntést tud hozni arról, mi éri meg, és mi nem. Ha Szilárd egy életen át nem érezte volna teljes emberek magát, ha nem visz véghez hegymászó csúcsokat, az elfogadható. Ha ő úgy gondolta, az a kockázat, hogy valamibe – elég nagy eséllyel – belehalhat, megéri azt a dicsőséget, ha mégis sikerül, akkor jól döntött. Mert ő DÖNTÖTT.
Én egyáltalán nem értek a hegymászáshoz – csupán rövid kutatómunkám néhány cikke kapcsán informálódtam -, de elég gyorsan világossá vált, hogy egyedül, oxigénpalack nélkül megmászni a Mount Everestet nagyon kevés embernek sikerül, ráadásul annak a kockázata, hogy valaki útközben belehal a kísérletbe, igencsak magas.
Ha én eljutottam eddig a tényig, akkor nyilvánvalóan egy profi hegymászó is, és ennek a tudatában mérlegelt és döntött. Én csak azt nem értem: min lepődtünk meg? Ha azt mondanám, 90%-os kockázattal belehalsz valamibe – persze reménykednél, hogy mégis a 10%-ban leszel, de mégis… Nem ér meglepetés. Szilárdot nem autóbaleset érte, nem rákos megbetegedés vitte el és nem a piacra menet csapta el a busz. Ő úgy döntött, kockára teszi az életét, amit – sajnálatos módon – el is ragadott tőle élete csúcsteljesítménye. Nem érdemelte meg, de ő hozta meg ezt a döntést.
Egy nő férj nélkül, egy gyerek apa nélkül maradt
Az az igazság, hogy ha én lennék egy extrém sportoló felesége, biztosan megkérdezném tőle: fontosabb a szenvedélyed, mint a családod? Fontosabb elérni életed rekord teljesítményét, mint mellettem leélni egy életet és együtt felnevelni a gyerekeinket? Ha a válasz igen, akkor tudom, hogy egy igazi szenvedélyes, csúcsteljesítményre rendeltetett férfival van dolgom. És ahogy ezt felfogom, azonnal össze is csomagolnék és elhagynám. Sőt, nagy eséllyel hozzá se mentem volna és főleg nem szültem volna neki gyerekeket. Ez ÉN vagyok.
Szilárd felesége viszont – feltételezhetően – nem ilyen. Ő elfogadta, hogy férje életében a hegycsúcsok megmászása az első, és ezért hajlandó mindent feláldozni. Mindent. Akár a saját életét is. Akár a családját is. Lehet, nem csak elfogadta ezt, talán pont ezért szeretett bele?
Sajnálom Suhajda Szilárdot, ahogy sajnálom a feleségét, a gyermekét és az egész családját. Elveszíteni valakit, akit szeretünk, nagyon nehéz. Még akkor is, ha ő maga döntött erről. Remélem, akiknek az az álma, hogy megmássza az Everestet, méltó sírhelynek is tartja azt, így pedig békében nyugodhat.
Nyitókép: facebook.com/SuhajdaSzilardClimber