Suta mozdulatokkal keressük egymást a sötétben…

2022-09-16 Esszencia

Minap a villamoson zötykölődtem unott arccal egy nehéz és nyűgös nap végén, igyekeztem kizárni a külvilágot, amennyire lehet. A fülhallgatót jó mélyen a fülembe nyomtam, pedig direkt nem hallgattam rajta semmit, csak azt akartam üzenni a világnak: hagyjatok békén!

Épp azon gondolkodtam, hogy üres a hűtő, üres a lakás, a macska is elszökött 2 hónapja, és vissza se nézett (leszarom, hálátlan kis szarzsák!). Én meg holnap reggel is itt fogok zötykölődni, csak ellenkező irányba, miután ismét elmúlt egy magányos este a tv előtt. Pár pillanatra beleengedtem magam egy fantáziaképbe, hogy hazaérek, és bent ég a villany, szól a rádió, és vacsoraillat van… Vagy viseltes férfiruhaszag, vagy friss szappanillat, vagy zokniszag…  Mindegy, csak valami, ami az életből árad.

Akkor szállt fel a villamosra a pár. Dekoratív lány, fiatal harmincas talán, a fiú meg jó testű, jó illatú, jól fésült. Látszott, hogy mindketten eltöltöttek egy-egy órát a fürdőszobában a tükör előtt. Beálltak pont velem szembe a jármű sarkába, hogy lehessen jó lazán, stílusosan támaszkodni. A fiú keze magától értetődően és élettelenül pihent a lány fenekén, a lány a márkás táskáját markolászta. Felbugyogott bennem a jól ismert, reflexből támadó érzéscunami: az irigység, az ítélkezés, a kritika, a „hajaismilyen”, a „neki miért igen, nekem miért nem” mantra.

Engedtem, hogy keresztülmenjenek rajtam az érzések, mert ilyenkor nincs mit tenni, fortyogni kell. Ez alkalommal viszont nem tartott sokáig. Megzavarta a belső monológot a lány tekintete, amiből mély szomorúság áradt. A fiúéból pedig súlyos üresség, szinte éreztem, ahogy rám szakad. Láttam már bánatos szemeket – és ó, mennyi üres tekintetet! – életemben, de ez a két szempár valamiért a földhöz nyomott.

Pár másodpercig vizsgáltam magam, hogy mit érzek a levegőben, mire harapott rá az írói énem. Az, amelyik szereti megfigyelni, aztán atomjaira marcangolni az univerzumot. Még a fülhallgatót is kiszedtem az egyik fülemből, hogy elkapjak valami párbeszédfoszlányt, ami segítségével be tudnék tolakodni az életükbe. A hálószobájukba, a vacsoraasztalukhoz, amolyan mentális kukkolóként, hogy aztán karaktereket gyártsak belőlük.

Végül rájöttem, hogy feleslegesen vártam, mert egyetlen szó sem hangzott el közöttük a közel 15 perces út alatt. A fiú keze egy centit sem mozdult a lány testén, és egyetlenegyszer sem találkozott a tekintetük.

Egyetlenegyszer. Sem. Találkozott. A tekintetük.

Mikor ezt újra kimondtam magamban, hirtelen megéreztem a millió fényévnyi távolságot feszülni a fiú keze és a lány farmernadrágja között. Magam is meglepődtem, hogyan férhet el a végtelen magány a villamos egyetlen négyzetméterén? Hogyan játszódhat le egy életnyi meg nem értettség a 15 perces út alatt?

Sírni akartam. Meg akartam siratni a lányt és a fiút, továbbá anyámat, apámat, nagyanyámat, nagyapámat, és nők és férfiak millióit, generációkra visszamenőleg. Gyászolni akartam mindenkit, aki társas magányban él. Aki azt hiszi, nem akar egy másik emberi lényhez kapcsolódni, mert fél.

Forrás: Unsplash

Aki tudja, hogy akar kapcsolódni, de nem tanulta meg, hogyan kell, és suta mozdulatokkal keresi a párját a sötétben. Aki akar kapcsolódni, és tudna is, de a másik nem tud. Aki minden nap hazamegy egy férfihoz vagy nőhöz, és szomjazza a tekintetét, az érintését, a melegséget, a fényt és ölelést, de csak ürességet és élettelen tenyeret kap a fenekére. És siratni akartam magamat, akit üres lakás vár, meg üres hűtő.

Leszálltam a villamosról, és hagytam csorogni a könnyeimet, miközben azon gondolkodtam, hogy szeretni, kötődni tanulni kell. Kapcsolódni tanulni kell, és sosem volt a világnak olyan nagy szüksége az emberi kapcsolatokra, mint most. Analfabéták lettünk, elfogytak a szavaink, mert generációk óta nem tanít minket senki. Senki nem mondja nekünk, hogy „Na látod, kislányom, ÍGY kell szépen elmondanod, mit érzel, és mire van szükséged.” Vagy hogy „Sírj csak, ha fáj, jó hangosan! Üvölts, ha félsz, torkod szakadtából! Én itt vagyok és elbírom.”

Mert csendben kell maradni.

Azt tanuljuk inkább, hogy tűrni kell, hallgatni kell, felhalmozni kell, mert jönnek a rossz idők, és akkor majd zuhanunk. De senki nem mutatja meg, hogyan kell egymásba kapaszkodni, hogyan kell jól megtartani egymást, hogy találkozhasson a tekintetünk a villamoson.

Mire hazaértem, a könnyeim és a gondolataim is kimerültek. Előkotortam a táskám legmélyéről a lakáskulcsomat, ahogy felcammogtam a lépcsőn. Bajusz úr, a cirmos szarzsák az ajtóban várt és éhesen nyervákolt. Könnyes arccal, de vigyorogva fordultam vissza macskakaját venni.

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok