Szabó Magda: „Ha meg akarsz tartani valakit magadnak, ereszd el!”

Az irodalom szinte minden területén megmutatta tehetségét, pályája elején versekkel jelentkezett, és bár színpadi művei is sikereket arattak, leginkább regényeivel írta be magát a magyar irodalom panteonjába.

Szabó Magda jellegzetes alakjai bebújnak az olvasó bőre alá, és többé nem eresztik. Az egyik legtöbbet fordított írónk páratlan pontossággal ábrázolta írásaiban az érzelmeket, az emberi kapcsolatokat, az önismeretet. Gazdag szellemiségéből néhány morzsát most kiragadtunk.

Az életről

„Egész életemben mindenkit, aki hozzám tartozott, jobban tudtam szeretni önmagamnál. Ennyi a titok. Ez nem derű, ez a szeretet fegyvere. Szeretnék önöknek valami rettenetesen egyszerűt mondani, amit édesanyámtól tanultam annak idején. Mondjuk hétfő volt, és én megsemmisültem ettől vagy attól. Anyám csak nézett, és azt mondta: „Kislányom, ma hétfő van, és jön a kedd. Csak nem képzeled, hogy a keddnek van valami köze a hétfőhöz? A szél is megfordul. Kicsit mindig lehetsz szomorú. Ha nem magad, más miatt. De bízzál az életben. Nem ok nélkül kaptad.”

„Az élet túl rövid, hogy sokáig haragudjunk benne.”

„Ott kezdődik a nagyemberség, hogy az ember észreveszi, hogy mások is élnek a földön őkívüle, és amit tesz, úgy teszi, hogy nemcsak magára gondol, hanem másokra is.”

„Az ember majdnem mindent kihever, ezt hidd el.”

A halálról

“Semmi az, kicsim, minden előhalál hasznodra van, az utolsó már olyan könnyű lesz, hogy észre sem veszed. Csak a legelső olyan, hogy azt hiszed, belepusztulsz. (…) Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se erese nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat.”

„Nem hal meg olyan könnyen az ember, ezt tanulja meg, csak majdnem, aztán később olyan okos lesz attól, amit kiállott, hogy azt kívánja, bár még egyszer buta lehetne, tök buta.”

„Könny (…), ezzel kezdődik minden, s nyilván ezzel végződik is, saját könnyemmel, a másokéval.”

Az érzelmekről

„Azért sírok, mert megnyertem mindent, téged, a boldogságot és az életet, és azért sírok, mert elvesztettem önmagamat, mert nem vagyok többé ép és egész tenélküled, mert ettől a pillanattól fogva sosem én fogok igazán fájni magamnak, mindig csak te, s ha vérezni fogok, a te sebeidet vérzem. Sírok, mert velem megtörtént a csoda, amire gyerekkorom óta vágytam, amitől gyerekkorom óta rettegtem, itt a mitológiai szerelem, és mi lesz velem, vagy mi lesz veled, ha elveszítjük, ha kettőnk közül egyszer meghal valaki.”

“Ha meg akarsz tartani valakit magadnak – ereszd el! Szabadság nélkül nincs semmi.”

„Aki engem egyszer megkap, az megkap egészen, de azt el is veszem magamnak egészen én is, én nem vagyok se folytatás, se jóvátétel, nem tűrök se vetélytársat, sem emléket, sem álmot, egy árnyékot se tűrök el, jól vigyázzon, aki engem szeret, és akit én szeretek.”

„Attól, hogy az ember nem beszél valamiről, még gondol rá. Sőt. Többet gondol rá.”

Végül egyik személyes kedvencem: „Az élet voltaképpen mindig óvodai szinten lép, mi komplikálunk belőle görög sorstragédiát.”

Nyitókép: Facebook