Szánalmasnak láttam a férjem, amíg el nem szerette egy másik nő…
Péntek este van. A mi esténk… legalábbis az volt, míg együtt voltunk. Olyankor már reggel láttam rajtad, alig bírod kivárni, hogy lefektessük a gyerekeket.
Sokszor húztam az időt, hátha elalszol, és nem kell hozzád bújnom. Ma már bánok minden elvesztegetett percet!
Minden olyan tökéletesnek tűnt, de az évek elkoptattak minket, legalábbis engem. Te még olyan szenvedélyes voltál, mint régen, én pedig úgy éreztem, megfojtasz a vágyaiddal. Pedig igyekeztél, bókoltál, gyertyát gyújtottál és gyengéd voltál. Most csak a Hold süt be az ablakon. Pont úgy világítja meg az ágyunkat, mint régen a gyertyák lobogó lángja, és így még fájóbb az egyedüllét.
Egy idő után sok voltál. Felőröltek a hétköznapok, és rád, kettőnkre már nem maradt idő. Fontosabb volt a háztartás, a gyerekek, a taposómalom. Jobban érdekelt, hogy a tökéletesen vasalt ruhák katonás rendben sorakozzanak a szekrényben, mint hogy megkérdezzem, milyen napod volt. Sokszor vitába csaptak át a beszélgetéseink, amit rendre én nyertem meg.
Mindig is tudtam szócsatázni. A kisujjamban volt minden trükk, és minél jobban érveltél, én annál régebbre mentem vissza a kettőnk történetében. Előásva olyasmiket, amiket te már rég elfelejtettél. Csak most értettem meg, hogy a feledékenységed valójában nagyvonalúság volt. Nem akartad, hogy porszemnyi sérelmek közénk álljanak.
Ha pedig mégis szorult a hurok és nyerésre álltál, akkor jött a tuti sorsfordító aduász: a családod. Anyádék. Bármi, amit elszúrtak, vagy amit nem olyan hangsúllyal mondtak. Ilyenkor mindig megadtad magad. Messze voltak, és rajtunk kívül nem volt senkid, akihez menekülhettél volna.
– Nem félsz, hogy elveszítesz? – kérdezted a házasságunk vége felé.
– Ugyan már, kinek kellenél? – feleltem gúnyosan. Pedig belül egy vékonyka hang így suttogott: „Ne mondd ezt!” De nem tudtam megállni. Életképtelennek és szánalmasan gyengének tartottalak.
Végül nem bírtad tovább, hogy „jégkirálynőként” bánok veled. Egy nap felálltál és kisétáltál az ajtón büszkeséged utolsó morzsáival. Legalább nem kellett az ingedet vasalnom! Új életet kezdtünk, mégis írogattál és próbálkoztál. Inkább befogadtam egy új férfit az életembe, hogy végleg lerázzalak. Sikerült. Elmaradtak a kedveskedéseid, csak rövid üzenetek jöttek névnapra, szülinapra és ünnepekre.
FORRÁS: PEXELS
– A jégkirálynő sohasem veszíthet, igaz? – morogtad régi életünk során sokszor keserűen. Sértőnek éreztem, csak később nyert értelmet. Egy esti mese alkalmával a lányunk rámutatott a könyvben a gyönyörű, de hideg teremtésre, a jégkirálynőre. A karomba bújva súgta, hogy olyan, mint én. Le akartam teremteni, de a következő mondata szíven ütött: „Egyedül apa volt szerelmes a fagyos, szép nénibe.” Ekkor értettem meg, hogy milyennek látnak mások. Hogy milyen vagyok…
A kalandom hamar véget ért a másik férfival. Ő nem félt attól, hogy elveszíthet. Sőt! Könyörtelenül beárazott. Elvált, negyvenes anyukaként ne higgyem, hogy érek annyit, mint egy fiatalabb csajszi. Érezzem magam megtisztelve, hogy ideig-óráig egyáltalán szóba állt velem…
Nem hittem, hogy lesz valakid. Aztán az egyik barátnőm képet küldött rólad és arról a libáról. Látom a tekintetét annak a némbernek, ahogy rád néz, és hatalmukba kerítenek a régi érzések. Csoda, hogy nem roppan össze a telefon a kezem között. Nem lehetsz az övé! Őrület, de vissza akarlak kapni!
Hosszasan csöng a telefonod, amikor hívlak. Biztos némán hagytad, mint régen, hogy ne zavarja az alvó gyerekeinket. De engem most kicsit sem érdekel, ha megzavarok valamit! Álmosan szólsz bele, alig hiszed el, hogy én kereslek. Szabadkozol, hosszú heted volt, majd holnap beszélünk. De nem tudsz lerázni.
– Azonnal találkoznunk kell! – mondom ellenmondást nem tűrően. Megadod magad, fél óra, és itt vagy. Ennyi bőven elég egy sminkre, és hogy magamra kapjak valamit, aminek majd nem tudsz ellenállni. Újra az enyém leszel! Érzem! Nekünk együtt kell lennünk! Mert a jégkirálynő nem veszíthet…
Juhász Béla novellája
Nyitókép: Pexels
