Szenvedek egy férfi után, aki túl gyáva volt szeretni…

Ha eszembe jutsz, behunyom a szemem, és a nyugodt pulzusom duplájára gyorsul. A torkomban lévő gombóctól majd’ megfulladok, mégsem akarok az igazi világba visszatérni.

Jó így, kicsit félálomban, a valóságnak gondolt hazugságok meredek lejtőjén lavírozva. Olyan tökéletesnek tűnik így minden. Picit erőszakosnak kell lennem magammal, és erővel visszagyömöszölni az agyam mélyére a gyanút, ami minden egyes nap fojtogat. A gyanút, ami éles fájdalomként hasít a gyomromba, ami összeszorítja a szívem. A gyanút, ami nem hagy nyugodni nappal, és ami feldúlja a nyugodt álmaimat éjjelente.

Olyan jó elhinni kicsit, hogy minden szavad valódi volt. Kicsit naivnak lenni, vagy csak jónak, aki nem akar minden emberben rosszat látni. Jó néha olyan tiszta szívű nőnek lenni, aki még el meri hinni, hogy ha két fáradt lélek összeakad, abból igenis lehet nagy szerelem. De ha bármi kiszakít az álomvilágból, keserédesre vált a mosolyom, amiért megengedtem magamnak, hogy boldog legyek a hazug szavaidtól. Hogy bár tudtam, megint átversz, és szinte már lélegzetvisszafojtva vártam az újabb magyarázkodást, mégis igyekeztem minden pillanatot maximálisan kiélvezni. Mintha csak egy tündérmesében lennék.

Ha eszembe jutsz, még mindig fáj kicsit. Valami megmagyarázhatatlan érzés nem enged tőled eltávolodni, nem engedi, hogy ne tudjak rólad. Valami tol feléd, valami azt diktálja, hogy még mindig vannak köztünk lejátszatlan játszmák. És nem, nem az idétlen, gyerekes hatalmi harcokra gondolok. Hanem a hazugságaid mögött megbúvó érzelmekre, amiket ott éheztetsz magadban, és kínosan ügyelsz rá, nehogy hatalmat kapjanak.

FORRÁS: UNSPLASH

Mindketten iszonyatosan éhezünk… Én – hülyét csinálva magamból – vállalom, mennyire eluralkodott rajtam a szeretni és szeretve lenni vágya, te viszont épp az ellenkezőjét próbálod bemesélni. Majd mikor enyhül az irántad tanúsított figyelmem, mert nem kapok tőled egy morzsányi szeretetet sem, a menő macsóból kivert kutyává válsz, aki szeretetet koldul.

Ha eszembe jutsz, próbálok nevetni magunkon, pedig iszonyatosan dühös vagyok, amiért hagytuk kifolyni a kezeink közül a boldogságot. Amikor én küzdöttem kettőnkért, te csak szórakoztál, és mikor te harcolni kezdtél értünk, én csak dacoltam: veled, magammal, ellenünk. Magamra erőltettem egy maszkot, elhitettem, hogy senki vagy számomra, és sosem voltál több. Pont ahogy te mondtad nekem tehetetlen dühödben…

Mára eljutottunk oda, hogy már bátor vagy. Kezdesz olyan emberként viselkedni, aki nem fél érezni. Én viszont már nem tudom, hol a határ az álmok és a hazug valóság között. Már elvesztettem a józan ítélőképességemet, nem tudok a realitás talaján mozogni. Már szomjazom a hazugságaid is, csak ne veszítselek el. Inkább lemondok önmagamról, megszűnök embernek lenni, és magamba fojtom a vágyaimat.

De erősebb vagyok ettől – vagy ha eddig nem voltam, majd most az leszek. Mert nem erre vagyok hivatott, mert senki sem érdemel árulást a szívéért cserébe.

És tudom, hogy hamar eljön majd a perc, amikor már nem sírok miattad. Csak sajnálni foglak, amiért gyáva voltál szeretni. És akkor újra boldog ember leszek. Magányos, de mégis erős nő, akinek már nem jelentesz többet egy emléknél.

Nyitókép: Pexels