Hiba lenne beleszeretni a legjobb barátomba?

Eljött a sötétség. A város, mint halott ember csendben sunnyog az éj leple alatt.

Csend van végre, és ahogy az ajtón kilépek, élvezem az üvöltő, jeges szelet. Minden hajtincsem az arcomba lóg, és én nevetek. A sálam igyekszem egészen a szememig húzni, bár úgysem látok szinte semmit a városból. Élvezem a magányt. Csak én és a gondolataim.

Eszembe jutsz. Sosem éreztelek, sosem láttalak. Mégis, valahogy a lelkeink összekapcsolódtak. Nem mint szerelmeseké, de ha tovább fűztük volna ezt a fonalat, talán szerelem lett volna. Barátságban egyeztünk ki. Mert hát itt a távolság, a különböző nyelvek. Mégis ha bajban voltam, ha valami fájt, ha bármi összetört, te érezted, megragadtad a gitárod és zenéltél, énekeltél. Nekem.

És én nem értettem semmit. Csak azt tudtam, hogy az enyém. És azt tudtam, soha senki nem tett értem ilyet. Hullottak a könnyeim. Végigszántották az arcom, minden könnycsepp a lelkembe égette a te lelkedet. Tudtam, ki vagy, tudtam, min mentél keresztül. És tökéletes, csodás embernek láttalak, amiért minden nehézségen keresztülrágtad magad, megéltél a jég hátán is. Nem számított a nélkülözés, a céljaid hajtottak és soha egy percre nem akartad feladni. Mert a te problémáid valósak voltak. Nem kreált baromságok, amik miatt megannyi ember sír.

Az emberek többségének van egy külső ideálja. Sokáig nekem is volt. De te a lelkeddel varázsoltá el. Első pillanattól hittem abban, hogy ez most valami más. Ez az ember törődik velem, pedig nem is ismer. Ha könnyezek, letörli a sós cseppeket az arcomról a zenéjével, ha fáj valami, az éneke lehel belém életet. Ha magam alatt vagyok, a hangja csal mosolyt az arcomra. Furcsa kapcsolat volt ez, magam sem értettem. Pedig igaz emberek között ez így kéne működjön, számomra mégis idegennek tűnt minden. De bármilyen baj között boldog voltam, ha te jöttél.

Forrás: Unsplash

Hová fajult a világ, hogy aki mellettünk van, elfordítja a fejét, ha baj van? Hová fajult a világ, hogy vadidegenek képesek mégis az életbe visszahozni? Ma már egyszerű a párkeresés. Számtalan helyről válogathatunk nekünk tetsző párt, de valóság ez?

Huszonéves koromban minden másképp működött. Megláttad, megtetszett, kommunikáltál vele. Láttad a reakciókat. Láttad a mosolyt, a fintorgást, az undorodva félrefordulást, láttad a tekintetet, ami sugárzott a vágytól, vagy épp az őszinte érzelmektől. Láttál, éreztél mindent. De manapság tele az internet skalpvadászokkal. Aztán hol a bizalom? De szerencsére jöttél te. És én nem akartam semmit, csak megismerni. De megszerettelek. Félreértések miatt végül mégis kisiklott a kapcsolatunk.

Ilyen világban, ilyen ismerkedési lehetőségek között nem csoda, hogy szinte mindenki rosszat sejt. De én benned tökéletesen láttam a nagybetűs embert, még akkor is, ha tudtam: nagy valószínűséggel a mi kapcsolatunk megmarad online szinten. Meg is békéltem ezzel. Aztán eltűntél.

És én nem értettem. Írtam, hiába. Üzentem, hiába. Sok idő telt el. Az idő elvette tőlem a szenvedélyt, elvette a tenni akarást. Mégis hiányoztál. Mert szerettem a szép lelked. Mert hiányzott, hogy feltöltsük egymást, hiányzott, hogy tudjak rólad. De csak úgy hirtelen elvesztél a semmiben. És én – a sok negatív tapasztalat után – beskatulyáztalak téged is a skalpvadászok közé. Úgy, hogy sosem láttuk egymást. Gondoltam, csak lelki kielégülés voltam, gondoltam, csak unalmadban nem volt jobb dolgod nálam.

Biztos voltam benne. De tévedtem. És ez szeretetteljes, boldog tévedés volt, mert téged is megviselt a hiányom. Még mindig lavírozunk barátság és mély érzelmek között, de most már tudom, történjen bármi, te megmaradsz nekem. És ezért hálás leszek. Örökké.

Nyitókép: Unsplash