Kölcsönadott szerelmeink

Mi, emberek, szeretni akarunk, kapcsolódni, kötődni, valami különlegeset érezni valaki iránt. Vágyunk erre, keressük azt, akivel ezt megélhetjük, de néha elveszünk útközben, vagy másra találunk, mint amit kerestünk.

Az érzelmeinkkel mint apró csápokkal tapogatózunk a másik felé, és próbáljuk őt úgy szeretni, ahogy csak mi tudunk. A mi saját szeretetnyelvünkkel, érzelmi világunkkal, egyedi kis eszközeinkkel. Tapogatózunk, hogy vajon a másik is így szeret-e? Ő is erre vágyik? Ő is ránk vágyik? Ő az az ember, aki boldoggá tud minket tenni, és mi boldoggá tennénk-e őt azzal, akik vagyunk?

Szeretni vágyunk, és ezért sugározzuk ezt az érzést olyan emberek felé is, akit csak félig tudunk szeretni, amolyan kompromisszumos módon. Hiszen a párkapcsolatokban kompromisszumot kell kötni, ugye? A megalkuvás a boldog élet része, sőt, kifejezetten kelléke. Ha mindig bennünk van az “ez nem elég” érzés, akkor sosem lehetünk boldogok, ugye? Persze ezt akkor nem tudjuk, nem vesszük észre azonnal, hogy nem az iránt az ember iránt kezdtünk el érzelmeket táplálni, akivel valóban boldogok leszünk. Csak találkozik két érzés, két szenvedély, ami elvisz valameddig. Lehet, hogy évekre elég ez a majdnem ideális, kissé bicebóca szerelem. Mert ennek is megvannak a maga szép és olykor teljesnek tűnő pillanatai, amikor minden jó.

Kép forrása: Midjourney

Talán azért kell több embert is szeretni útközben, megpróbálni jól szeretni, hogy egyre biztosabban tudjuk, hogy mi az, amit valójában keresünk. Hogy a mi szerelmünk egy olyan kabát, ami nem mindenkire passzol, nem mindenkit melegít fel. Mert egyre biztosabban érezzük, hogy maradt még bennünk olyan sok mindent, amit vissza kell tartani, amit nem tudunk megélni, ami nem talál visszhangot a másikban. Megcsonkolt érzésekkel próbálunk boldogok lenni. Van, akinek ennyi elég is lehet, akár egy életen átviheti ez a békés, majdnem egész szerelem.

Viszont ha találkozunk azzal az emberrel, aki minden rezdülésünkre válaszol, aki pont úgy csókol, pont úgy ölel, pont úgy szeret, ahogy mi, akkor valami megváltozik. Akkor elmúlnak a bizonytalankodások, a kétségek. Megérezzük, milyen az, amikor otthonra lelünk valakiben. Megérjük, hogy eddig nem olyan embereknek adtuk a szerelmünket, akik valóban értékelni tudták volna. Mert egyszerűen nem volt nekik való, mert ők nem voltak igazán hozzánk valók. Ami nem az ő hibájuk, és nem is a miénk. Része az életnek, a keresésnek, amiben ha szerencsések és elég kitartóak vagyunk, akkor rátalálhatunk arra, akinek már nem kölcsön, hanem örökbe adhatjuk a szívünket. Megértjük, hogy pontosan hova vezetett az eddigi keresésünk. És igen, ez ilyen kissé giccses, nagy szavakkal tarkított vallomásokhoz vezet…

Nyitókép: Midjourney