Akkor kellett volna szakítanom veled, amikor először átvertél…

Nem akartam beléd szeretni. Nem akartam megélni azt a szenvedélyt, ami a szemedből áradt, mert veszélyt jelent a sokat csalódott szívemre.  Életem nagy részét ugyanis olyan kapcsolatokban töltöttem, amelyekben kihasználtak, hazudtak, megcsaltak, egyszóval hülyének néztek.

De te magasról tettél a félelmeimre

A bizalmatlan kérdésáradataimra, a szüntelen aggodalmaskodásomra, a szorongó gyötrelmeimre. Annyira lazán, ösztönösen és természetesen viselkedtél, hogy elhittem, ha esélyt adok neked, bebizonyítod majd, hogy jól döntöttem. Egy idő után feladtam az ellenállást, és szépen lassan beengedtelek a világomba. Teljes volt az összhang, minden tökéletesen működött köztünk.

Olyan valószínűtlenül tökéletesen, mintha megvalósultak volna a romantikus kamaszálmaim. Elragadott a szerelem tüze. Jobban szerettelek, mint bárki mást egész életemben. A kapcsolatunk elején megígérted, hogy vigyázol rám, és soha nem hagynád elveszni azt a csodát, amit jelentek neked. Soha nem felejtem el, amikor a tengerparton azt súgtad a fülembe: többé nem kell aggódnom amiatt, hogy megvédjem magam, mert ez már a te feladatod.

És mégis tőled kaptam a legnagyobb pofont, ami úgy fájt, mintha egy felhőkarcoló dőlt volna rám.  

Azt hiszem, akkor változott meg minden, amikor hazajöttél az angliai tanulmányútról. Mintha a kint töltött idő alatt egy furcsa, más dimenzióban lakó emberré váltál volna. Sokszor megesett, hogy a mondandóm kellős közepén sarkon fordultál, vagy a közös programunkat indulás előtt lemondtad azzal az indokkal, hogy sürgős elintéznivalód támadt. Nem ismertem rád. Drasztikusan hullámzott a hangulatod, olyankor ingerlékeny és feszült voltál. Másnap rendszerint beállítottál egy hatalmas csokor rózsával és azzal az „őszinte ígérettel”, hogy megváltozol. Újra meg újra bocsánatot kértél, én pedig megbocsátottam, mert szerettelek. De egy idő után elfogyott belőlem a lendület. A fülemmel hallottalak ezekben a bűnbánó mondatokban, az eszem viszont tudta, hogy a változást nem vagy hajlandó vállalni.

Kép forrása: Mindjourney

Bár úgy tűnt, hogy levetted az álarcot és felfedted azt az énedet, amit nem láttam a rózsaszín szemüvegemen keresztül, mégis reménykedtem. Lenyeltem a büszkeségemet, a csalódottságomat, próbáltam hinni abban, hogy jóra fordulnak a dolgok. A megszegett fogadalmaid azonban szép csendben aláásták a beléd vetett bizalmamat – hatalmas kárt okozva.

Nem könnyű kimondani: az én hibám, hogy idáig jutottam, jutottunk

Ki kellett volna lépnem a kapcsolatból azon a napon, amikor nem tartottad be a második ígéretedet. Nem szabadott volna esélyt adni, bedőlni a felszínes, mézes-mázas kibúvóidnak. Szörnyű érzés beismerni, hogy hagytam magam megtéveszteni az ócska történeteiddel. Még nehezebb elfogadni, hogy becsaptam önmagam. Mert ez egy olyan mélyről szakadó, kétségbeesett vágyat tárt fel, amivel nehéz azonosulnom.

Az elmúlt hónapok a hiányodról és a gyógyulásomról szóltak. Összetörted a szívemet, ugyanakkor ráébresztettél valami nagyon fontosra. El kell engedni azokat az embereket, akik folyton megszegik az ígéreteiket, bármennyire is szeretjük őket. Ez volt az én leckém. Többé nem adok második esélyt, ha a szavak és a tetteknek nincs hitele.

Anna történetét Császár Zsanett jegyezte le.

Nyitókép: Midjourney