Élet a szerelmem után, aki gyáva volt szeretni…

Egy helyben ülve próbáltam kitapogatni, hol is ver a szívem. Nem éreztem semmit. A szívem pedig ezerrel vert, összevissza, de a testem a fizikai kimerültség minden jelét mutatva semmire nem reagált. Csak reflexből léptem, emeltem a poharat a számhoz, és csak a megszokás mozgatta minden végtagomat.

Már másodszor szenvedtem a mérgező, hihetetlennek tűnő szavaid által kiütést, most úgy éreztem, innen már nem állok talpra. Hogy ez már nem kiütés, ez már újabb tőr a szívemben, és most minden benne lévő egyszerre forgott összevissza. Talán lett volna még fizikai erőm kitépni magamból az újabb sebeket okozó fegyvered, de már nem akartam. Hagytam a lelkem elvérezni. Hagytam, hogy kitépd belőlem az érzéseket, remélve, hogy ezáltal a fájdalom is távozni fog. De nem így történt.

Már 28 órája nem alszom

A szemeim égnek, de nem a fájdalomtól könnyezek, csak valahogy nem bírom már látni, érzékelni a valóságot. A magam mellett tátongó ürességet, a szívem helyén dobbanni akaró végtelen mély, szakadéknyi lyukat. Néha azt érzed, hogy már nem bírod. Ki is mondod, hogy ez volt az utolsó, többet nem bírsz el. Figyelmezteted a másikat, reménykedsz. Hiszed, hogy a szavaid célt értek és nem kell védekező állásban végigélned egy röpke kapcsolat napjait. Hiszen szavát adta a másik, hogy többé nem bánt. Néha azt érzed, nem bírod, de az élet, sors, Isten, nevezd, ahogy akarod… Mindig ad elég erőt. Ha padlón vagy is, húznak fölfelé, még ha nem akarsz felállni, akkor is. Szokták mondani, “A kényszer nagy úr.” Az. Talán én is erre fogom azt, hogy most talpon vagyok, még ha szédelegve is, még ha magam meg nem találva is, még ha tévúton is jelenleg, de talpon.

kép forrása: Midjourney

Mert muszáj

De itt dobogsz bennem. Itt dobogsz az ürességemben, itt dobogsz a kitépett szívem helyén. Itt lüktetsz az ereimben, minden gondolatom felülírod az agyamban, hiába akarlak száműzni. Hiába akarok megfelelni a világnak, hiába akarom semmivé tenni, hogy voltál. Hiába töröltem a titokban készült alvós fotóid, amelyek láttán mindig mosolyogva szenderültem el. Hiába akarom semmissé tenni, hogy egyek voltunk, miközben valójában soha semmiképp nem voltunk egyek, legfeljebb az én kusza elmémben.

Szeretnélek kicsinyes emberként utálni most

De nem megy. Szeretnélek nem szeretni, szeretnélek nem odaképzelni a tátongó üresség helyére, de nem megy. Titkon még mindig hiszi a szívem, hogy a tiéd az enyém, ahogy az én talán már nem létező szívem is a tiéd. Nem megy. Csak mélyen, legbelül. Talán a lelkem rejtett zugában. Mert bármennyire akarlak gyűlölni, képtelen vagyok rá. Mert tudom, hogy nem rossz ember vagy és nem játszottál.

Nem saját magam voltam a lényeg, hanem az, hogy veled együtt örüljek a boldogságodnak, legyen szó bármiről. Aztán megint azon kaptam magam, hogy én sehol nem vagyok. És jöttek a várva várt, mégis arculcsapásként érő szavak. Hogy nem kellek. Nem is érdekelt az indoklás. Mindegy volt, mind mondasz. Tudtam, hogy minden szavad csak a bizonytalan jövő diktálja. De egy olyan jövőben, ahol én a biztos társam, férjem, gyermekeim apját láttam magam mellett – abba a világba ez nem fért bele.

Nyitókép: Midjourney