Már nem hiszem el, hogy tényleg engem akarsz

Egyszeriben a rózsaszín, sziklaszilárd felhőhalmaz vattacukorrá vált a lábam alatt, és mint aki egyik világból a másikba készül zuhanni, csak próbáltam óvni magam és megragadva a pad tetejét, teljes erőből szorítani a hátam a jéghideg falhoz.

Szorított a mellkasom. Mintha egy erős rúgás miatt hirtelen zilálni kezdtem volna, csak kapkodtam a levegőt. Nem bírtam lélegezni. Összeszorult a szívem, mindenem mintha egyszeriben zsugorodni kezdett volna, mielőtt kimúlni készült. Fejem hátrahagyva igyekeztem levegőhöz jutni. A szemhéjaim összeszorítottam, és az égető fájdalom pataknyi könnyel borította az arcom. Úgy fájt a szívem! Azt hittem, beleszakad a lehetetlennek tűnő valóságba.

Kép forrása: Midjourney

Talán hálásnak kéne lennem azért a pár szép óráért. Talán köszönettel tartozom neked azért a pár napnyi illúzióért, amiért az én szívem árán akartál erőre kapni. Talán én voltam a hülye, hogy ennyi év megszépült távlatából elhittem, hogy a régi álmomat kész vagy végre valóra váltani.

Pedig valójában én már nem is akartam. Mégis igyekeztem meggyőzni magam, hogy nálad jobbat keresve sem találnék. Igyekeztem hinni a csodában, hinni abban, hogy annak idején csak gyerekek voltunk mindketten, de most itt az ideje, hogy esélyt kapjunk a közös boldogságra.

Tudod, én már rég nem gondoltam rád, pedig egyszer, tizen évvel ezelőtt tiszta szívből szerettelek. Megmagyarázhatatlan gyötrődés és vágy fűzött hozzád, ami csak hosszú idő elteltével volt hajlandó továbbállni a szívemből.

De én már nem gondoltam rád. Teltek az évek, és az a mindent elsöprő, egyoldalúnak hitt gyerekszerelem alábbhagyott. Pedig valójában már akkor sem voltunk gyerekek, csak az érzéshez nem nőttünk fel. Vagy talán egymásra nem voltunk még felkészülve. Sokat álmodoztam arról, milyen lesz, ha végre beteljesedik ez az álom. De egyszeriben belefáradtam és megértettem: nem tehetem meg magammal, hogy futok utánad, komplett idiótát csinálva magamból a totális semmiért cserébe. És elhalványultál bennem észrevétlenül.

Most pedig megjelentél a semmiből, és én a régi szép emlékek miatt gondolkodás nélkül mondtam igent a meghívásodra. Mikor a mámor alábbhagyott, picit talán bántam, és bármilyen furcsán is hangzik ennyi év távlatából, rettenetesen féltem. Mint aki első randira megy, holott valójában ez még nem is randevú volt. Nem tudtam, mit gondoljak, de valami azt súgta, ennyi év után véletlenül nem kereshettél fel. A szív megcsal néha, de a megérzés ritkán képes hazudni.

Kár taglalni, hogy mennyire boldog voltam abban a szép illúzióban, de ilyen áron száz illúziót sem akarnék magaménak tudni egy percig sem. Úgy éreztem, elveszett az emberiségbe vetett hitem. Ide-oda csapongtál, én pedig azt éreztem, odavész a kemény harcok árán visszaépített önbecsülésem. Csak mert épp nem volt más, ezért lehettem én melletted azon az estén. Csak mert épp nem volt más, ezért voltam jó én is. Mégis boldog voltam, áldottnak éreztem magam attól az áldottnak tűnő, mégis átkozott estétől. Nem tudtam, hogy téged utáljalak, mert belerángattál ebbe, vagy magamat, hogy újra bíztam és hittem a csodában. A kettőnk csodájában.

Kép forrása: Midjourney

A szemeimben mintha lángtenger égett volna, az eget kémleltem. Amíg a zuhogó eső áztatta az arcom, már nem tudtam, nem éreztem, csak a természet játszik velem, vagy a tulajdon könnyeim mardosták arcom. Aztán ismét kiléptél az életemből, pedig én még az előző pofont se hevertem ki.

Hosszú hónapoknak tűnt minden, ami az alatt a pár nap alatt történt. Pár nap csend, aztán nem kellettem újra. Nem értettelek. De már magamat sem értettem. Azonban a düh és tehetetlenség a számba adta azokat a szavakat, amiktől végre megértetted, hogy vagy most, vagy soha. Hogy nincs időnk. És jöttél.

Én pedig alig hittem el. Boldog voltam. Boldog voltam attól, hogy boldog vagy. Hogy esélyt adtál végre bebizonyítani azt, hogy igenis működőképes ez az egész, csak merni kell. Csak ki kell lépni a komfortzónából és bevállalni azt is, hogy esetleg fájni fog. Aztán villámcsapásként ért, hogy talán mégsem olyan nagy ez a biztosnak hitt szerelem részedről.

Összeomlottam. Nem tudom, hogy éltem túl a napokat, csak az ösztön hajtott, csak a lábam vitt előre. És egy késő éjszaka a fejemben gondolatokat alkotó alkohol hatására úgy éreztem, mégis hálával tartozom. És – mint oly sokszor – most sem tudtam a szívemnek megálljt parancsolni. Megköszöntem a csodás emlékeket, és talán még most is nehezen hiszem el, amit válaszul kaptam.

Hogy csak a félelem diktálta a szavaid, hogy csak megijedtél, hogy neked is járhat a boldogság. Hogy amit átéltél, az nem álom volt, hogy én nem fogok hazudni, csalni, átverni. Hogy úgy vagy nekem tökéletes, ahogy vagy. Hogy minden úgy tökéletes: félreértésekkel, vitákkal, ahogy van. Hogy így leszünk ellentétes emberekből szép lassan majd egymást kiegészítő igaziak, egyek.
Ha odafent is ez van megírva.

Nyitókép: