Úgy szeretsz, ahogy én szerettem – végre értem, miért menekültek tőlem a férfiak!

2024-07-02 Esszencia

Amikor először megláttalak, pont úgy éreztem magam, mint egy szédült, semmivel sem törődő fiatal. Olyan rég nem volt már igazi, felnőtt férfi az életemben, hogy nem is izgatott voltam az első randevú előtt, hanem egyenesen ideges.

Túlkészülni nem akartam a dolgot, sőt, túlaggódni sem, de minél inkább nyugtattam magam, annál inkább eluralkodott rajtam sok év magány után az “úgysem leszek elég jó” érzés. Látom a mai elvárásokat és tisztában vagyok vele, hogy ezeknek én sosem feleltem meg – hozzáteszem, soha nem is akartam megfelelni. Bár néha, végső elkeseredésemben átfutott az agyamon, hogy talán ha olyan lennék, mint a többi lány, akkor én sem lennék magányos. De inkább sínylődtem egyedül, mert képtelen voltam beállni a sorba.

Nem akartam gondolkozni, csak ott akartam lenni melletted

 

Felkészültem az újabb fájdalomra, az elutasításra, a kínos csendre, a szánakozó szempárodra, nagyjából mindenre, ami rossz. De te kedves voltál, és én azt hittem, csak udvariasságból kaptam ajándékot az első randin. Aztán talán vészüzemmódba váltott az agyam, és nem is akartam gondolkozni. Már hosszú ideje sétáltunk a félhomály takarta semmiben az éj ránk boruló égboltja alatt, és én csak hallgattalak, miközben nem csak a szád, de a testeink és lelkeink is beszélgettek szüntelen. Csodálattal néztem rád. Hallgattam, mi mindenről van véleményed, és el sem hittem, hogy nem tartozol a futószalagos férfiak kategóriájába.

Aztán csak álltunk a semmi közepén, és megállt az idő

 

Az éjszaka egyre csak húzta ránk a sötét semmi leplét, de a szemeid úgy ragyogtak, mint egy kisgyermeknek, aki épp megkapta a legjobban vágyott ajándékát. Csak az járt a fejemben, hogy ilyen őszintén boldog, ragyogó szemeket sosem láttam. És tudtam, hogy a szemeidben megbúvó boldogság én vagyok.

Elcsépelt, de mintha tényleg mindig hozzám tartoztál volna

 

Mintha ismertelek volna az előző életemből, mintha nagy feladatot bízott volna ránk a sors azzal, hogy ott feküdtünk a halottnak tetsző parkolóban egymás karjaiban, önfeledten. Sokáig az autóm szélvédőjén ide-oda hajlongó rózsafüzért néztem. Hogy vajon ilyen egy Isteni jel? És ha igen, mégis mire figyelmeztet? De minden pillanatban elvonta valami a figyelmem a jól megszokott, aggodalmaskodó gondolatoktól. Hol a puha, vállamra lehelt csókod, hol a kisfiúvá változásod, mikor az ölembe hajtottad a fejed, mint aki menedéket keres. Hol a kulcscsontjaid érintése és a döbbenet, hogy nekem nem csak a lelked, de a tested is csodálatos.

Kép forrása: Midjourney

A hajnal ott toporgott a hátunk mögött, és engem megint rabul ejtett a kétségbeesés, hogy vajon ha hazaérek, beszélünk-e újra. Azt hiszem, akkor és ott szerelembe estünk mindketten. Úgy éreztem, az álmomat élem, és fel sem tudtam fogni, ami történt. De te hajnalba nyúlóan vártál rám, hogy jó éjszakát kívánj, és néhány óra múlva is a te üzeneted jelent meg először a telefonom kijelzőjén. Aztán máris látni akartál újra, rajtam pedig eluralkodott a pánik, nem értettem, mi történik. Hiszen nem így szokott indulni, hiszen mindig sóvárgok, várok, általában feleslegesen. És most te voltál én, és én lettem az, akit a másik a tenyerén hordoz. Mindig vágytam erre, de fogalmam sem volt, egyáltalán hogy reagáljam le a helyzetet. Minél erősebb lett a szerelmed irántam, én annál inkább kétségbe estem.

Hol vannak a célok? Kiért kell nekem küzdenem?

 

Kinek bizonyítsam most, hogy elég jó vagyok, mikor itt a társam aki úgy lát tökéletesnek, hogy még nekem is tucatnyi bajom van saját magammal? El voltam veszve az élet útvesztőjében és valahol gyűlöltem magam, mert úgy szerettek, ahogy talán soha, mégsem tudtam jól megélni a dolgokat.

Mert hiányzott valami plusz. Hiányzott a féltés, hiányzott a bizonytalanság. Hiányzott, hogy ott lebegjen a fejem felett az elvesztésedtől való félelem, hiányzott az idő, hogy hiányozhass. És kértem, könyörögtem, hogy ne fojts meg a szerelmeddel, ugyanakkor szomorú, de éles tükröt tartottál elém, mert pontosan így szeretek én is. Mindent adva, féktelenül. Megértettem végre, miért nem tudtak soha mit kezdeni mások az érzéseimmel, és megértettem azt is, hogy bármennyire vágyom egy társra, talán ez a családosdi mégsem nekem lett kitalálva, vagy csak nem nőttem még fel a feladathoz.

Nyitókép: Midjourney

Tovább olvasok