Szeretni akkor is jó, ha fáj…
Az iroda ködfoltos ablakán beszökő fény aranyba borította Zita íróasztalát. Szerette ezt a színt, szerette érezni a pajkos kisgyerekként beszökő nap sugarait. Néha pár pillanatra képes volt hinni abban, hogy nyár van.
Ilyenkor csukott szemmel félmosolyra húzta a száját, de a fejében ott zakatolt a káosz. Mégsem akarta kinyitni a szemét. Álmodni akart. Kicsit sem volt kíváncsi az őt mardosó fájdalmas valóságra. Szögletes, fekete műkörmeivel a vonatkerekek szabályos zakatolását dobolta az asztalon, és már-már erőszakkal a szerelmes, boldog pillanataiba igyekezett képzelni magát.
Amikor csak ültek egymás mellett kézen fogva Zolival. Nem beszéltek, csak bámulták az ablakok alatt elcsordogáló tájat. Fejüket néha egymásra hajtva sugallták a világ felé, hogy a másik a támasz, hogy a másikkal akarnak belesimulni ebbe a tökéletesen idilli képbe, ahogy épp hosszú hétvégézni indultak a fővárosba. Csakhogy a napsütés hunyorgásra késztette a lányt.
Játékosan arrébb lökte magát a forgószéken, és fejét hátradöntve még mindig odaképzelte magát a szerelme óvó ölelésébe. Hallotta a vonatkerekek sikoltását fékezésnél, szinte érezte az elindulás pillanatait, a hirtelen meglóduló kocsik ereje – úgy érezte – belepréseli a kényelmes bőrülésbe. Kezeit visszacsúsztatta a karfákra, mintha Zoli két ölelő karjába kapaszkodna éppen.
Fájdalmas sóhajtással konstatálta, hogy a jelen kávé színű valósága nem egyenlő azzal a túl eleven emlékképpel, amiben él. A lámpa neoncsöve villogni kezdett. Zita tekintete nem mozdult el a fényről. Úgy pislákolt épp, mint ahogy a szúrásokat érezte a szíve táján, amit a férfi hiánya diktált. Már nem számolta a napokat, hogy mióta nem beszéltek. Bár egy pár voltak, a valóság mást tükrözött vissza.
A kezdetleges meg nem értésből szép lassan eljutott oda, hogy folytonos kétségek gyötörték. Egyik percben biztos volt benne, hogy csak játék volt a férfi számára, és nem volt képes felfogni, hogy lehet ilyen hosszú időn keresztül szerepet játszva élni. Hülyének érezte magát, amiért nem látott át a szitán.
A másik percben viszont épp arról volt teljesen meggyőződve, hogy az ő szerelmük nem lehet hazugság.
Tisztában volt vele, hogy a párja egy meglehetősen fura figura, de ismerte őt, és nem tudta elképzelni, hogy ne egymásért éljenek akkor is, ha ennek nem adnak hangot jó ideje. A hangulata állandóan hullámzott. Azon kapta magát, hogy már nemcsak néhanap, hanem minden reggel úgy ébred, hogy a nap végét várja. Hátha álmodik valami szépet, hátha legalább az éj leple alatt jut neki is egy morzsányi boldogság.
„Mint egy szobanövény” – gondolta. Tényleg olyan volt. Újra sóhajtozni kezdett. Mintha mindene gúzsba lenne kötve. Ismét fordult egyet a székkel. Hirtelen hallani kezdte a külvilágot. Hallotta a nyomtató búgását, a dühösen lecsapott telefonkagylók zaját. Hallotta az egymásba fonódó társalgásokat, hallotta magát az életet.
Látta, hogy mindenki lázasan dolgozik, sürögnek-forognak a kollégák, mintha az egész cég egy tökéletesen működő gépezet lenne. És bár a szíve vérzett, boldog volt a fájdalomtól. Jó volt szenvedni, sírni, örülni, nevetni, emlékezni, álmodozni, akarni, elveszteni. Úgy mindent egyszerre. Volt is társa, meg nem is. Élt is, meg nem is. De egyet biztosan tudott: amíg helyén van és dobog a szíve, addig bármi megtörténhet.
Nyitókép: Unsplash