Szeretni csak bátran érdemes!

Kata ott maradt a félelmeivel a szoba sarkába kuporodva. A papírzsebkendőt morzsolgatta ujjaival, már egész pici gombóccá gyűrte, mintha a fájdalmait semmisíthetné meg ezáltal. Azt hitte, sosem lesz már senkije. 

Hogy valamit biztos nagyon rosszul csinál, mert már koldulta volna a szeretetet, de szó szerint a kutyának se kellett. Áradt belőle a rettegés, a borúlátás, a mélység, amiből nem tudott, és néha nem is akart kimászni.
Igyekezett összeszedni magát, őszinte volt, nyílt lapokkal játszott, azt hitte, ez jó. Annak ellenére, hogy sorozatosan átverték.

A becsületessége mégsem vezetett sehová.

Bonyolult prédának ígérkezett, miközben az ismerősei egyik pasit dobták a másik után, egyik szívet vágták a kukába a másik után. Mit sem törődve az elhagyottak fájdalmával. Nem volt rossz szándékú, de gyűlölte őket. Nem fért a fejébe, hogyan lett a rosszból jó, és miért tűnik úgy, mintha ő cselekedne helytelenül.

Mi a franc baj lehet vele? Hogy nem hazudik? Nem húz álarcot? Hogy nem felel meg a mindenkori szépségideálnak? Hogy elismeri, ha elbukik? Mégis, mi a fenét hibázik el folyton? Hogy van az, hogy mások tőle kérnek tanácsot, de magát nemhogy képtelen kihúzni a szakadékból, de csak egyre lentebb taszítja?

Forrás: Unsplash

Úgy érezte, csak a lelkét gyilkolja a túlgondolással, és a sok hamis felismerés által csak csúszik lefelé a lejtőn. Talán ezt vetíti ki. Érzik az utcán mellette elsétáló, majd inkább a túloldalt választó idegenek. Érzik a rég nem látott ismerősök. Hiszen a lazulós esték során már a sokadik barát szegezi neki a „Szarul nézel ki, mi van veled?” kérdést.

Most csak ül a szoba sarkában, összehúzva magát, mintha így nem érhetné utol a fájdalom. Azt hitte, már elég időt adott magának, hogy felkészüljön a nagy szerelemre. Most pedig, hogy Tamás kis túlzással két lábbal rúgta rá az ajtót, a féktelen boldogság helyett rettegés öntötte el. Annyira boldog akart lenni, hogy azon kapta magát, már nincs hozzá mersze. Már jobban fél az agyában élő kitalált szörnyektől, minthogy átadja magát valakinek, akit ugyan nem ismer, de érez odabent. Valahol legbelül tudta, hogy pontosan erre a férfira van szüksége, és senki másra, de már éledezett fejében a gondolat:

„Úgysem leszel neki elég jó.”

Pedig szüksége volt valakire, aki miatt érdemes élni. Aki miatt jobb embernek érezheti magát. Szükségét érezte a férfi jelenlétének ahhoz, hogy magára találjon. Nem eszközként tekintett rá az önismeret útján, hanem valamiféle csodálatos megmentőként, akivel teljes egész lesz végre. Akivel megértik, hogy miért kaptak ezidáig annyi pofont az élettől.

Tamás készen állt, Kata pedig semmit nem akart jobban nála. Mégis, amennyire szerette volna örökké ölelni, legalább olyan erővel taszította el magától minden egyes szavával. Aztán egyszer csak nem beszéltek többé, és Kata valahogy elégedett volt. Mert ő tudta, hogy megint ez következik.

Egy hajnalon azonban Tamás hívására ébredt. A férfi nem bírta elengedni és újra próbálkozott – Kata pedig végre nem hagyta, hogy a félelmei uralják. Erőt vett minden szorongásán, és ettől a naptól fogva teljes bizalommal vetette magát a kapcsolatba. Azóta már boldog házasokként nevelik a közös gyermeküket, néha viharos, de valódi boldogságban.

Nyitókép: Unsplash