„Szeretni és szeretve lenni a legnagyobb boldogság!”

Látod? Csak ülök itt megsemmisülten. Ne nézz rám ilyen szánakozó tekintettel! Tévedsz, már nem fáj semmi. Csak üres vagyok.

Tudod, hosszú időn át éltem magányosan, szeretet nélkül, valamiféle burokban, elzárva a boldogság összes létező formájától. Az is lehet, hogy nem is lennék már képes szeretni. Pedig valamikor régen tudtam, mit jelent ez.

Tudtam, mit jelent hulla fáradtan, milliónyi dolog közepette is magad elé helyezni a társad, mert az az apró mosoly, az a hálás homlokpuszi, az a pár jó szó erőt adott mindenhez. Akkor az tett boldoggá, hogy a másik hunyorogva, félálomban vette el a kezemből a gőzölgő kávét. És miután dolgozni ment, én pedig visszafeküdtem aludni, egy apró “Köszönöm, szeretlek!” üzenet várt a hűtőre ragasztva ébredéskor.

Akkor még tudtam, mit jelent kart karba öltve venni az akadályokat, és nem létezett olyan, hogy saját probléma. Ahogy a jó, úgy a rossz is közös volt, és a világ legtermészetesebb dolga volt szívből szeretni és szeretve lenni. Testileg, lelkileg összefonódva aludni el, és a legnyomorultabb időkben is a másik szerelméből táplálkozva menni tovább.

De ezek az idők mintha nem is lettek volna valóságosak, olyan régi, megkopott emlékeknek tűnnek a fejemben. Én egyszerű ember vagyok. Nem akarok kacsalábon forgó palotát. Nem érdekelnek a drága holmik, és nem vágyom gyémánt ékszerekre.

Nem kell fényűző életmód, ha tehetném, az erdő közepén egy apró viskóban keresnék menedéket. Távol a képmutatástól, a rohanástól, a kirakatok csillogásától, a hátam mögött összesúgó, nevetgélő kiscsajoktól, távol a hazugságtól, az ármánytól. Távol mindentől, ami rossz. Valakivel együtt. Úgy, hogy szeretek. Úgy, hogy szeretnek.

FORRÁS: PEXELS

De tudnék még vajon szeretni? Képes lennék újra elhinni a csodát? Mindig azt hittem, hogy közvetlen nő vagyok, és most mintha valamiféle ólomajtó zuhanna elém, valahányszor megérzem a szeretet közeledtét. Amennyire vágyom rá, annyira gyorsan fogom menekülőre a dolgot, ha felismerem, hogy ez most több mint átverés. Ennyire félek. Ennyire nem merek már nyitni.

De az álmaim itt vannak a szívemben, és két kézzel dörömbölve akarnak kitörni a bensőmből és végre valósággá válni. Mégsem tudok már hinni. Nem tudom elhinni, hogy engem is lehet szeretni. Nem tudom elhinni, hogy nekem is járhat valódi boldogság.

A közeli házakon még most is villódznak a karácsony elmúló fényei, és én mögéjük képzelek egy szép fát, egy szerető férjet és boldog gyermeket. Mézeskalács illatú boldogságot, meghitt, békés álmokat. De a magány ott kopogtat a vállamon, hogy „Ébredj fel, ez nem a te életed!” A magány, ami a saját félelmem morzsáiból, a gyomromat görcsbe húzó rettegésből tevődik össze. Pedig nem lettem más ember, csak a kezdeti vehemencia kopott ki belőlem. Már óvatos vagyok, már féltem a szívem.

Tudom, hiába kérlek, hogy ne bánts engem – ha neked ez csak színjáték, úgyis megteszed. Viszont ha igazi ember vagy, kérnem is felesleges bármit. Tudom, milyen álmokat dédelgetek a szívem mélyén: a boldogságom álmait. Mint minden ember. Szeretni, és szeretve lenni. A legnagyobb kincs, amit csak kaphatunk az életben.

De ha rossz embert választok, maximum csak ideig-óráig válhat valóra, mint már annyiszor. Ezért a sors kezébe adom a dolgot, és megpróbálok erőt venni magamon: nem erőltetek semmit, csak sodródom az árral. Hátha mégis létezik az én saját boldogságom.

Nyitókép: Usplash