Mikor lehetne fájdalmasabb az egyedüllét, mint a szülinapodon?

2024-10-21 Esszencia

A cukrászda előtt elhaladva egyszerre megtelt boldogsággal a szívem. Eszembe jutottak a régi idők, mikor gyermekként nagyi finomságait majszolgattam, és az is, mikor életem első sütijét vittem nagypapámnak kóstolóba.

Nagyon izgultam

 

Azt mondta: “Fiam, ez igen jó!” Aztán később nagyi elmondta, higgyem el, ha nem lett volna jó sem mondta volna meg. De én örültem, hogy a sok finomságért cserébe valami egyszerű aprósággal én is kedveskedhetek. Tini voltam még, sokat nem konyítottam az efféle dolgokhoz.

Szerettem a szülinapokat, bár a babakoriakról nincsen sok emlékem, viszont a hagyományos, kerek, szépen díszített csokitortának még most is érzem az ízét. Apa és anya mindig ilyet hozott nekem szülinapomkor, egészen néhány éves koromig. Aztán ahogy nagyobbacska lettem, a cukrászdai tortát felváltotta nagyim egyszerű diótortája, a puha piskóta, az édes kakaós krém és az a rengeteg benne lévő szeretet. A krémbe villával rajzolt hullámokat, és eleinte valamiféle cukormázzal azt is mindig ráírta gyöngybetűkkel, épp hány éves vagyok.

A barátaimnál maradtak a bolti torták, és nem értettem, én milyen hatalmas kincset kapok a saját készítésű finomságok által.

Sosem volt nagy felhajtás

 

Legalábbis emlékeim szerint. A gyertyák elfújására emlékszem csak, és arra, hogy milyen szégyenlős voltam. Zavart, hogy azon a napon engem helyeztek előtérbe. Aztán az évek teltek, torták már rég nem voltak, később pedig a gondosan kiválasztott ajándékokat is az anyagiak váltották fel. Sokszor sokkal jobb volt így, felnőttként mégis kicsit máshogy látom az egészet.

Már majdnem hazaértem, amikor gondoltam egyet és visszafordultam. Mosolyogva léptem át a cukrászda küszöbét, de magam sem tudtam, mit akarok. Vagy a szívem mélyén talán mégis. Egyetlen szelet dobos tortát. Na meg – gondoltam, ha már úgyis itt vagyok – kértem hozzá egy szál gyertyát is. A gondosan becsomagolt tortaszeletet olyan örömmel és vigyázva hoztam haza, mint egy kisgyerek. Pedig belül tudtam, azért ez valahol nem normális. Annak ellenére, hogy van bőven mit ünnepelnem: hiszen túl egy súlyos sérülésen, hatalmas operáción és nagyon kegyetlen gyógyulási folyamaton már teljes emberként élhetem a mindennapjaimat úgy, minta soha nem éltem volna át ezt a párhónapos traumát.

Kép forrása: Midjourney

Van fedél a fejem felett, sokakat elvesztettem, de van családom, vannak barátaim, munkám, és egy csupaszív macskám, aki hazavár. Mégsem volt teljesen helyénvaló, amit tenni készültem. Elővettem egy csinos kis lapostányért, a csillogó tetejű tortába pedig nehezen ugyan, de belehelyeztem azt az árválkodó gyertyaszálat. Letettem az asztal közepére, és már gyújtottam volna a lobogó lángot, mikor kitört belőlem a sírás. De addig kattogtattam az öngyújtót, míg a kanóc lángra kapott. A könnyeim hullottak, a macskám érdeklődve bámulta a lángot, szimatolta a tortaszeletkét, én pedig megállás nélkül csak sírtam.

Nem boldogság volt ez már, hanem puszta fájdalom

 

Fájt a magányosság, fájt, hogy nincs mellettem senki. Most sem szeretem a felhajtást, most is zavarba jövök néha, ha középpontba kerülök, de kifejezetten nehéz volt ez a nap egyedül. Az járt a fejemben: más miért kap saját családot, barátokat, akik együtt ünnepelnek vele? Ugyanakkor én miért nem vagyok boldog, mikor alig pár hónapja születtem újjá az orvosok kezei alatt? Egyszerre fájt és szégyelltem magam. A közösségi oldalam percenként csipogott, és a nagyvilág biztosan azt gondolta, milyen szép nap ez nekem. De én nem értettem, miért nem jelentettem egyetlen barátomnak sem annyit, hogy rám nyissa az ajtót.

Nem kellett volna meglepetést hozni, a legszebb ajándéka az ölelése lett volna bármelyiknek. Ehelyett csak ültem magányosan, és egyszeriben a csorgó könnyeim a macskám igyekezett az apró mancsaival leradírozni az arcomról. Ekkor értettem meg, hogy de hisz’ nem is vagyok egyedül. “Várj csak!” – mondtam neki, és egy aprócska tányérra szórtam a kedvenc jutalomfalatkáiból. Elfújtam a gyertyalángot, és amíg a villával a csinosra munkált tortaszelet szélét megvágtam, csordultig telt a szívem azzal a puszta ténnyel, hogy mégiscsak van mellettem egy aprócska kis lény, aki boldogan majszolja a kedvenc kajáját és hamarosan elégedetten dorombolva szunnyad majd álomra. Így a keserédes gondolatokat hátrahagyva majszolgattam el a kedvenc édességemet és bújtam össze a melegre fűtött szobában a kanapén a macskámmal – a születésnapomon.

Nyitókép: Midjourney

Tovább olvasok