Te és én együtt táncoljuk végig az életet…

A mi kapcsolatunknak az ünnepe nem a Valentin-nap, hanem a házassági évfordulónk, meg az április tizennégy, amikor először fogtad meg a kezem.

Most mégis megemlékezem róla, ürügyként felhasználva, hogy sokadszorra is elmondjam neked a mi szerelmünk rejtett csillagrendszerét. Kezdem egy merésszel: ezt a bizonyos szerelmet túlértékelik, van ugyanis, ami sokkal több annál. Az, amik mi vagyunk. Kevesebb glitter, szelídebb sodrás, szövetségességből, összekacsintásból viszont bőséggel.

Ebből a “mi”-ből az “én”-t teljességgel odaadtam neked. Saját magam legjobb verzióját igyekszem nyújtani azóta a kézfogós este óta, mert megérdemled, és mert megérdemlem, és egyre inkább. Beleférnek kócos napok és összekuszált idegek, de – ha meg is tudnálak néha fojtani – elválni viszont elképzelhetetlen volna. Ez rosszat nem jelenthet. Nálad vezeklem a korábbi bűneimért és teszem őket jóvá, fél szemmel rá-rásandítva azokra, akik jobbat érdemeltek volna az akkori önmagamnál.

Ha van igazság, megbocsátottak, és én is meg tudok majd egyszer magamnak. Aztán itt van a “te”. Te, a non plus ultra. Kivéve… Feldmár András szerint a szeretet egyik alapvetése, hogy tudnálak bántani, de nem teszem. Te nemcsak tudnál, tudsz is, csak úgy visszhangoznak néha a mondataid döbbent csendemben. Hogy én hogy tudlak olyankor nemszeretni! Amikor nem vagyunk jóban, olyanok vagyunk, mint mások a hétköznapjaikon.

Aztán sok-sok csacska és tengermély beszélgetés után megint szeretlek, meg végül is mindig is szerettelek, csak még nyalogatom a sebeimet. Hosszú hetekig… Eddig begyógyult mind, bár halovány hegeket látok néha, amikor úgy vetül rájuk a fény. Mit bánom én, hol nyomod meg a fogkrémes tubust, csak ne zúzz a szavaiddal, és akkor inni fogom a tieidet. Létező és nem annyira létező pszichológiai kórképek sorával birkózunk, te is, és én is, de ez rendben van így.

FORRÁS: SHUTTERSTOCK

Mert nem dugjuk homokba a fejünket – már te sem -, és fejlődünk a felismerésük óta. Vagy legalábbis piszkosul akarunk. Szeretem nőként a férfi éned, és amióta tudom, milyen az, az apait is. A szülőséggel kéz a kézben járó hullámvölgyeinket és -hegyeinket, néha legalábbis úgy érzem, nem tudom megmászni, de édesebb teher nincs is ennél. Amikor a völgyet járom, akkor is mindent megteszek, hogy úgy nézzek ki, ahogy nem érzem magam: jól.

Te ezt észreveszed, én pedig hálát érzek.

Aztán majdcsak jön egy hegy, vagy legalább egy dombocska. Egyszer azt mondtad: a karácsony én vagyok. Ennél szebbet szív nem hallhat… Ha megteremtjük magunknak, akkor tényleg belopózhat az ünnep a legváratlanabb estéken is néhány órácskára, feltöltve minket a nagyon nem karácsonyokra.

30 éves korodra értetted meg úgy igazán a Presser-féle Nagy utazást, azt, hogy ez az élet, és hogy nem halunk meg. Az élet, ami néha túlontúl is valóságos. Olyankor nincs hozzá háttérzene. Amúgy viszont van, és mi táncolunk is rá veszettül. És amíg ropjuk, nagyokat nevetve közben, addig te leszel az én Valentinom. De talán utána is. Mindig is.

Nyitókép: Shutterstock

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂