Te mikor voltál utoljára kedves valakivel?

Csinos vagy, rendes tőled, hogy segítesz, hálás vagyok, amiért ilyen empatikus voltál. Mikor mondtak utoljára neked ilyen szépet? És te mikor adtál valakinek pozitív visszajelzést a munkájával, kinézetével vagy személyiségével kapcsolatban?

Egyáltalán: miért spórolunk a kedves szavakkal?

A mindennapok során számtalan lehetőségünk adódik arra, hogy olyat mondjunk, amivel mások életét javítani tudjuk. Megdicsérni a haját, a munkáját, a sportteljesítményét. Segítőkész tanácsot adni, hogy írjon e-mailt legközelebb vagy mire figyeljen sütéskor. Vagy csak kifejezni a hálánkat, amiért meghallgatott, kölcsönadta a töltőjét vagy eljött velünk arra a szörnyű darabra. Hiába van azonban ennyi alkalmunk a kedvességre, inkább elsétálunk mellettük.

Sokféle kutatás is készült a témában, megvizsgálták a munkavállalókat, a párkapcsolatokat, a rövid ismeretségeket. Mindegyik tanulmány hasonló eredményre jutott: visszatartjuk másoktól a kedves szavakat, visszajelzéseket, miközben mi magunk nagyon is igényelnénk azokat. Honnan jön ez a furcsa hozzáállás?

Több aggodalom is feszít minket, mielőtt pozitív visszajelzésre, bókra vagy hálára nyitnánk a szánkat. Alapvetően alábecsüljük a kedves szavak előnyét, saját erőfeszítéseinket, hogy ezeket kimondjuk, viszont túlbecsüljük. A gondolatainkat, tudásunkat általában a másik emberre projektáljuk, azaz feltételezzük, hogy például a tanácsunk a másiknak nyilvánvaló – miért fárasztanánk őt ezzel?

Tehát nem akarunk arrogánsak lenni, ezért inkább hallgatunk. A dicséretről úgy véljük, hogy rosszul hangzik vagy nem kívánt, a visszajelzésünk pedig esetleg túl kritikus. Még akkor is ezt gondoljuk, ha tudjuk, hogy a másiknak segítene a véleményünk.

Aggályosnak tartjuk saját kompetenciánkat is: vajon adhatok tanácsot gyereknevelés témában úgy, hogy nem is akarok gyereket? Klasszikus példa ez belső szorongásunkra – pedig a másikat valószínűleg sokkal jobban érdekli a jó szándék és az érzelmi háttér, amivel próbálunk segíteni, mint a tudásunk.

Egy másik félelmünk szintén belső hiedelmekből táplálkozik. Ha irtózunk a kritikától és kényelmetlennek érezzük a segítő bírálatot is, ösztönösen elhárítjuk a lehetőséget, hogy másokat kritizáljunk.

Az eredmény ugyanúgy a néma csend lesz.

A társadalmi beidegződések is meggyepálják abbéli szándékunkat, hogy az átlagnál kedvesebbek legyünk embertársainkhoz. A fiatal az idősnek nem mer visszajelzést adni, a nő a férfinak vagy fordítva. Holott amíg magunkra erőltetjük az elvárt skatulyát, addig akár mondhatnánk néhány olyan szót, amitől a másiknak felragyog az arca.

Mindezek együtt ahhoz vezetnek, hogy fontos helyzetekben hallgatunk, pedig egyetlen mondat akár hidat is építhetne két ember között. Ráadásul mi is erre vágyunk, szóval ha kételyeink vannak egy megszólalás előtt, beszéljünk csak nyugodtan!

Csupán a hazugság ronthat el mindent.

A szavaknak gyógyító ereje van, kapcsolódást, érzelmeket indíthatnak el, egy kedves bókkal hegyeket lehet megmozgatni. Hány barátság, szerelem kezdődött úgy, hogy a másik fél – vállalva a kockázatot – megszólított minket, és mondott vagy kérdezett valami kedveset? Ne beszéljük le magunkat félelemből, ne fosszuk meg lelkünket a kapcsolódás élményétől!

Továbbá ne csak a szélsőséges esetekre tartogassuk kedvességünket! Durva vagy súlyos helyzetben – például tragédia, katasztrófa – érdekes módon nem rettegünk az intim párbeszédektől, és nem számítanak a múltbeli sértődések sem. Csak az számít, hogy a másik tudja: szeretjük őt és ott vagyunk neki. Próbáljuk ki, hogy nemcsak alkalmilag vagyunk kedvesek, hanem akár a legszürkébbnek tűnő hétköznap délelőtt!

És persze először kezdjük magunkon a kedves szavak használatát! Sokszor észre se vesszük, hogy belső monológjaink mennyire kártékonyak, tele vannak maró önkritikával, vádaskodással. Szóval, előbb a tükörképünkkel legyünk gyengédek, aztán jöhetnek a többiek. A kereslettel biztosan nem lesz probléma.

Nyitókép: Unsplash