Tökéletes párt akartam, mintha kirakati bábu lenne

Flóra az ablakból nézte, ahogy a fiatal srác izgatottan adja át a rózsát randipartnerének. Látta a közel sem télies időjárást, mintha az élet hirtelen visszaváltott volna őszbe. A majdhogynem langyos, esős idő, amit mégis mindig utált, most minden esőcseppjével csalogatta maga után.

Sétálni indult. Mintha nem azt a világot látta volna maga előtt, amit világként eddig elképzelt. Kirakatokat nézegetett. Emberi kirakatokat. Látta, hogy a kirakatban tökéletes nők sorakoznak egymás mellett. Az egyiktől a szép, kecses orrát irigyelte, a másiktól a hatalmas szemeit. A harmadiknak a darázsderekát, a negyediknél pedig egyszerűen az összhatás ragadta magával. Emberek kiárusítása? Továbbsétált.

Nagy, impozáns épület csillogó, kristálytiszta, makulátlan kirakatában a férfiideálokat látta. Nem szerette az ilyesmit, de a kíváncsisága hajtotta előre. Belépett a fotocellás ajtón és elemezgetni kezdte a bábukat. Az egyiknek szép, baltás arca volt, a másiknak hatalmas, mélyen ülő szemei. De a baltás arcú csupa izom, a szépszemű pedig túlságosan mai divatú. Lerítt róla, hogy nem az egyszerű, igazi embert szimbolizálja. Továbbhaladt.

A következő bábu haja megtetszett neki. Nem volt divatosan befésült, kicsit kócos, hanyag külsejű volt. Azon tűnődött: az ilyen ember vajon az életben is csak lesöpri a válláról a terheket és tovasétál, vagy szorult még belé némi lélek, amit minden igyekezete ellenére sem tudott kiirtani magából?

Aztán jöttek azok, akiktől a hideg kirázta. Talpig izom, szolibarna bőr, kockahas, a vonásaikból is sütött az egó. Szeretett volna a bábuk nem létező fejébe látni, szeretett volna szerető szívet képzelni mögéjük. És bár tudta jól tapasztalati úton, hogy bizony korántsem minden az, aminek látszik, nem mustrálta őket túl soká. Haladt szép lassan tovább.

Forrás: Unsplash

Egy kedves arcú, egyszerű fiú mosolygott rá a következő bábu személyében. Szinte látta a szívét. A mű tekintetéből mégis érezte, hogy árad a szeretet, a zárt ajkú mosolyából pedig arra következtetett, hogy szégyellős. Mellette pedig ott állt ő. A férfi, akire más, ha valódi volna, nemigen nézne rá. Markáns vonásai voltak, a szája erős kontúros, az arca kissé komor. A szemöldöke tökéletes keretet adott a szép, semmitmondó szemeinek, de a tipikus divatos testtartása nem vonzotta. De elnézte. Szép férfit látott. Nem volt izompacsirta, egyszerű ember csupán. Abból a fajtából, akiket annyira szeretett. Közben belül pedig nevetett magán, hogy hány ilyen egyszerűnek tűnő csinált már belőle komplett idiótát az évek során.

De kirakat volt minden, színjáték a modern kor elképzeléseinek megfelelően.

Valahogy mégis boldogság öntötte el, hogy nem minden férfit gyártottak futószalagon. Nevetett magán, mert nyilván mind onnan esett le, talán nem is olyan régen. Próbált a műanyag, gumi testek mögé lelkeket, sorsokat, életeket képzelni. Szerette volna a baltás képűbe az egyszerű fiú szép szívét rakni. Szerette volna a mélyen ülő szemeket egy karakán vonásai mögé képzelni, szerette volna azt a szép szájat a csinos orr alá gondolni. Titkon a tökéletes férfit gyártotta magának műanyag babákból. Szánalmasnak tartotta kicsit, de élvezte.

Mert rájött, hogy nincs ez másképp az élők között sem. Akiben valamit tökéletesnek lát, annak a lelke lehet, hogy rohadt. Akit a szépséghibáival is szeretett, mégis tökéletesnek hitte, arról kiderült, hogy a lelkét valahol az élete félútján elhagyta maga mögött. Hátat fordított, ruhákat nézett. A férfi képe már összeállt, holott ideálja nagyon rég nem volt. Egyszerű, hétköznapi, nem válogatott sokat: farmert és pólót akart, felette kockás inggel. Hanyag eleganciát, nem úri dolgokat. Nem luxus bőrcipőt, hanem simán, valami sportosat. Egyszerű, kapucnis, prémes kabátokat nézett méregzöld színben a fekete cipőhöz és a fekete-zöld kockás inghez, és elképzelte az arcot a látottak alapján. Szívet képzelt mögé, ami nemcsak megszokásból dobog, hanem teszi a dolgát érzelmileg is. Aztán belegondolt, hány ilyennel találkozott, és hiába próbált a hibák fölött átsiklani, megtenni mindent, jónak lenni úgy, hogy közben önmagát se veszítse el, már rég nem ment.

Egy csinos eladó lépett hozzá, hogy segíthet-e valamiben. Nevetni lett volna kedve, mert pontosan tudta, ha a készséges eladó tudná, milyen gondolatokkal a fejében sétálgat talán hosszú percek óta, bolondnak titulálná. Azon rágódott, vajon az életben miért jutott el odáig a sok csalódás után, hogy egyre lejjebb és lejjebb adja az igényeit, csak valaki szeresse már végre igazán és ő is hadd szeressen úgy szívből. Utálta a világot. Utálta, hogy telis-tele van minden olyan emberekkel, akik tényleg bármire képesek a szívéért, hogy aztán legyen mit jól megtaposni két lábbal és továbbállni. Ugyanakkor azt is tudta, hogy nincs több élete. Most kell az álmait megélni, a lehetőségeket pedig félelemből most már nem kihagyni.

Aztán szomorúan sétált haza, mert felfogta, hogy itt tart a világ. És szégyellte magát, amiért titkon elkezdte ő is a tökéletes idealizálni maga előtt, mintha bárki hibátlan lenne. Pedig pont a tökéletlen, hibákkal teli emberek hozták meg a boldogságát, ahogy az ő tökéletlensége is mindig volt, akinek a mindent jelentette.

Nyitókép: Unsplash