Toxikus csetelés: Nem közel hoz, hanem eltávolít!

Napjaink randi univerzumában megszállottan kutatjuk a jeleket: hol tűnt fel egy új üstökös, kinek erősebb a fénye? Kié van kihunyóban, és vajon a mi csillagunk mennyire áll magasan?

Miközben saját ragyogásunkkal vagyunk elfoglalva, a legfontosabb kérdés, hogy milyen szignálokat adunk le egymásnak. A csetelés, mint jelzés, olyannyira egyeduralkodóvá vált, hogy lassan mélyfilozófiai kérdéseket is bepréselünk egy kacsintós és egy padlizsán emoji közé. Holott egyre nyilvánvalóbb: az írásbeli ismerkedés kultúrája megdöbbentően hiányos.

„Ha rám köszön, miért csak két nap múlva ír? Egy dolgot kérdeztem, az egész életét elmesélte. Minek küld csókot, ha köszönni se tud?” – hallgatom Krisztit, aki egyre kevesebb türelemmel viseli az online randizás gyönyöreit és gyötrelmeit. Sokadjára asszisztálom vele végig az ismétlődő helyzetet: az első üzenetváltásnál Kriszti rendre izgatott lesz, hogy egy szimpatikus srác felfigyelt rá.

Általában rögtön válaszol, majd vérkeringésébe kapcsolja telefonját, nehogy lemaradjon a várva várt pittyegésről. A néma kijelzőtől frusztrált lesz, majd magát szidva egyre mérgesebb. Amikor már nem érdekli, miért nem kap választ, újból megjelenik a másik. Hol átlátszó kifogással, hol újabb biztató kérdéssel. Kriszti újra izgatott lesz, és megmagyarázza, hogy a kezdeti csönd biztosan egyszeri eset volt.

Ám megismétlődik, Kriszti pedig bekerül egy húzd meg-ereszd el helyzetbe. Néhány hét elteltével se a másik megismeréséhez, se a találkozóhoz nem kerül közelebb, de képtelen leszakadni a telefonjáról. Miért nem ír? Talán várjak, ne higgye, hogy kétségbeesett vagyok? De meddig várjak, mi van, ha azt hiszi, nem érdekel?

Az online ismerkedők kollektív kérdései ezek, amelyek naphosszat zsizsegnek a fejekben, megzavarva a koncentrációt, tönkretéve a reggeleket, estéket. Egyre gyakrabban látom, hallom, ahogy nők és férfiak valós közös élmények helyett szavakon vagy azok hiányán pörögnek. Ennél még a középkorban is egyszerűbb volt, mindössze a lovon érkező herceget vagy a postakocsit kellett megvárni.

Vagy jött, vagy nem. Ma bezzeg attól is pánikrohamot kapunk, ha valaki nem tesz mosolygós jelet minden második mondat végére. Amíg korábban regényeket olvashattunk ki a másik szeméből, figyelhettük a tartását, mosolyát, ma szemkontaktus és metakommunikáció híján néhány kijelzőn felbukkanó szóra kell magunkat bízni.

Azokból kell kitalálnunk, érdekeljük-e a másikat, és azokból szűrjük le, vajon minket izgat-e a potenciális kapcsolat. Az üzengetés azonban a legtöbb embert tehetetlenné, feszültté teszi, és ahelyett, hogy valós közös élményeket teremtenénk, rosszul írt/értelmezett mondatok emlékeit simogatjuk. A kijelzőre kényszerített ismerkedés során ráadásul saját személyiségünket eltúlozzuk, a másikét pedig idealizáljuk.

Az élő találkozás így nem is lehet más, mint csalódás némi coelhói merengéssel kísérve. Sokszor fel se ismered, hogy toxikus üzengetésben veszel részt, ami nem csupán mentálisan szív le, de káros gondolati sémákhoz is vezethet. A másik bunkó, úgyhogy te is az leszel, vagy kizárólag az ő szabályait követed. Akárhogy elemzel, nem fogod kitalálni a másik stratégiáját.

Őrjítő szóelemzésekkel fárasztod a környezeted, ha pedig alacsony az önbecsülésed, még kételkedni is elkezdesz magadban. Ne engedd, hogy a következetlen kommunikáció hullámvasútja elsodorjon! Nem szükséges se gondolatolvasónak lenned, se megváltoztatni a személyiséged. Elég, ha tudod, mit akarsz, és azt kulturáltan képviseled.

Először is döntsd el, hogy mit akarsz! Az első üzenetek kulcsfontosságúak, hiszen ekkor méred fel a másikat. Ez lehet zavarba ejtő és izgalmas is egyszerre. A túl sok kérdés vallatásszagú, a túl hosszú üzenetek küldése halálosan idegesítő. Ráadásul a másik félreértése sosem volt még ilyen egyszerű. Ne unalomból üzengess, hanem szándékkal, tudatosan!

Számodra a te játékszabályaid legyenek érvényesek! Csupán a saját érzelmeidért vagy felelős, azokat te menedzseld! Ha neked kényelmes, írj bátran, felesleges a játszma. Így esély nyílik az egyenes kommunikációra, úgyis kiderül, mit akar a másik. Ha valami diszkomfort érzeted van, beszélj róla, talán te értettél félre valamit.

Ahogy minden másban, az írásos beszélgetésben is különbözőek vagyunk. Értelmetlen egész filmeket forgatni a fejünkben a másik üzenési szokásai miatt. Maradj stabil, mielőtt emoji hisztibe kezdesz, tisztázd, hogy mit értett a másik a mondatai alatt! Hurráoptimizmus helyett a tapasztalataidra hagyatkozz! Nyilván nem rendelkezel látnoki képességekkel, ne pocsékold az idődet jelentéktelen mondatok túlgondolására.

Ha következetesen néhány nap telik el egy hitvány válaszig, ne azon lamentálj, hogy mi történhetne! Használd a józan parasztit és az eddigi benyomásaid. A játékhoz mindig két ember kell, ha a másik nem fair, keress másik játékost! A csetelés közel hozhat, de el is távolíthat. Valakit ellustít, másból passzív-agresszív szörny válik.

Hamar kiderül, mennyire vagyunk egymással üzenet kompatibilisek.

Ez a szubjektív mérő előre jelezheti akár a kapcsolati elégedettséget, egyértelműen jobban esik, ha hasonló mennyiségben és minőségben írunk. Nem az a baj, hogy a cset a napi kommunikáció része, egy kedves beköszönés, érdekes cikk linkje vagy találkozó pontosítása nagyon hasznos lehet.

Aki azonban kijelzőn akarja megoldani a konfliktusát, az fél az élő beszélgetéstől, eltakarja az érzelmeit, és nem látja, ha megbántja a másikat. Egy kapcsolatba energiát kell fektetni. Nincs az a csillámpónis-tündérbogyós emoji, ami pótolhatna egy hangsúlyt. Szóval, tedd le a telefont, és most legyen nagy szád!

Nyitókép: Unsplash