Tudnálak szeretni, ha nem 50 évvel lennél idősebb nálam!
– Szabad udvarolnom magának?
– Magának szabad – feleltem. Mire a velem szemben ülő, hófehérre őszült férfi csüggedten lehorgasztotta a fejét.
– Ez a válasz annyit tesz, kedvesem, hogy én már nem jelentek veszélyt magára – motyogta halkan.
Szégyenkeztem. Már régóta a család barátja volt, olyan volt a szememben, mint egy távoli nagybácsi. Szerettem a társaságában lenni, a széles látókörű, művelt férfi több doktorival is büszkélkedhetett. A kapcsolatunk tisztán szellemi volt, mintha csak a mentorom lett volna, akinek csodálom a tudását és az előzékenységét.
Ő még abban a világban élt, ahol az udvarlás valóban a szavak szintjén zajlott, nem „bepróbálkozásokkal” és „kavarásokkal” tűzdelt, útszéli dumák összefércelését jelentette. Egy nőt meg kellett nyerni – szép szavakkal és kedves gesztusokkal.
De ahogy elnéztem, milyen keserűen hajtja le a fejét az akaratlanul is bántóra sikeredett válaszom hallatán, csak sejthettem, mit érez. Egyszeriben – intellektus ide vagy oda – csak egy vén bolondnak érezte magát, aki olyan nevetségesen képzeleg holmi plátói vonzalomról, akár egy kiskamasz.
Mégsem tudtam, mit feleljek, amivel megmenthetném a helyzetet. Szürkéskék szemei voltak, de a hideg színű íriszek mindig barátságosan csillogtak – ott volt mögöttük az a jellem, ami miatt ragaszkodtam Ferenchez. Ebből és a mosolyából sejtettem, hogy valamikor vonzó férfi lehetett.
Forrás: Unsplash
De az idő az egyik legkegyetlenebb játékos az életben.
Én fiatal egyetemista voltam, az ő arca pedig már megereszkedett és pókhálószerűen szőtték át a barázdák. 50-60 év volt köztünk – van az a korkülönbség, amit még a legnagyobb rokonszenv sem tud áthidalni. Mégis az fájt neki a leginkább, hogy „már nem jelent rám veszélyt”. Ami annyit tett, mintha csak azt mondtam volna neki: „Te már nem számítasz. Udvarolj, mondj, amit akarsz… nem érdekel. Egy aranyos bácsika vagy. Semmi több.”
Abban a pillanatban azon tűnődtem, hogyan tudnám éreztetni vele, hogy egyáltalán nem ilyennek látom. Hogy nem tartom vén bolondnak. De kifogytam a szavakból. Inkább leharaptam volna a nyelvem, semmint, hogy bevalljam neki: milyen kár, hogy nem fiatalabb! Mert a személyiség nem minden, és – mindegy milyen okból – ha nem látod meg a másikban a férfit, az mindent eldönt.
Ha együtt sétáltunk az utcán, le kellett lassítanom a lépteim, hogy ne maradjon le az egyre nehézkesebben megtett távon. Ilyenkor észre sem vettem, hogy oltalmazóan karolok belé, nehogy elessen. Jó szándék vezérelt, mégis otrombaság volt. Tudott járni segítség nélkül, és érezni akarta, hogy nincs szüksége mások jóindulatú, szánakozó segítségére.
Abban a világban, ahol egy nőnek még kijárt az udvarlás, nem csak szavakkal illett dobálózni. Ő akart a férfi lenni, az, aki képes védelmezni. De az idő ettől is megfosztotta. Ilyenkor sosem szólt rám, csak összeszorított ajkaiból és a járdát konokul bámuló tekintetéből éreztem némileg a tehetetlen dühét. Mintha csak azt kérdezte volna: mikor vált ő igazi férfiból botorkáló „bácsikává”, aki a szeretett nőből csak egy együttérző mosolyt tud előcsalogatni?
Bármennyire is kedvelsz valakit – a természet kegyetlenségének köszönhetően – képtelen leszel vonzódni hozzá, ha már nem sugározza azt az erőt, mint élete csúcsán. Ennek ellenére, valóban nem tudtam Ferencre vén bolondként tekinteni, csak azért, mert nem rejtette el azt, amit sokan az ő korában nem mernének kimondani.
Ki dönti el, meddig maradhatunk igazi nők és igazi férfiak?
Mikor kell lemondanunk a vágyainkról, mikor válik mindaz szégyenletes, nevetséges titokká, ami egykor kívánatossá tett? Ferenc nem várt tőlem viszonzást, sosem áltatta magát azzal, hogy kellemes beszélgetéseken kívül bármi más is történhetne köztünk. Csak egyet remélt – hogy pár udvarló szó erejéig ismét meglátja benne valaki a férfit.
Nyitókép: Unsplash
Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂
