Túl viharos a szerelmünk – meddig lehet így élni?!

2021-01-02 Esszencia

Emma már nem akart gondolkodni, de nem tudta kikapcsolni az agyát. Eddig csak Csabát nem értette, most már saját magát sem: hogyan merte az igazságot ilyen kemény szavakban odavágni a fiú lábai elé? 

Mégis érezte, hogy most végre helyesen cselekedett, mert egész egyszerűen van az a pont, amikor nincs tovább. Sokáig minden szép volt, közös tervek, rózsaszín köd, lánykérés, esküvő, gyerekek… Aztán egy hatalmas pofon az élettől, hogy „Héj, kislány, nem vetted észre, hogy már rég nem ezen a vágányon futnak a dolgok?”

Azt hinnéd, a lelked ezer mázsás súlyt is elvisel, de az agyad megálljt parancsol. Marokba szorítja a szíved és a józan eszeddel mondatja ki, amiket ki kell mondani.

Kegyetlenül fájt, és a kegyetlen fájdalmat ő sosem volt képes szép szavakba burkolni. Nem volt képes pityeregve, szelíden közölni, hogy itt a vége. Pedig itt a vége – mert tényleg mindent megpróbáltak, de nem ment. Ő már hazugságnak hitt mindent, amit a fiú mondott. Talán még az igazságot is. Elvesztette a realitásérzékét, csak azt tudta, hogy összeomlott az élete és átkozottul átverve érzi magát.

Hangzatos szavak nulla tartalommal: ennyi volt az utolsó egy évük, semmi több. Pedig a sok hónapon át tartó civódás után végre stabilizálódni látszott kettejük kapcsolata. Akkor is, ha a kívülállók nem néztek rájuk jó szemmel. Közös baráti körbe jártak, mindketten népszerű, társaságkedvelő, jószívű emberek voltak. Nagyon sok mindenben hasonlítottak, de legalább ennyi mindenben nem.

FORRÁS: PEXELS

Emma nagyszájú volt, sőt, abból a szabadszájú fajtából való, aki nem képes magát megzabolázni. Ha valami aggasztja, valami fáj, valamitől fél, nem köti gúzsba a nyelvét. Nem azért, mert csak obszcén módon képes az önkifejezésre, hanem azért, mert így érzi hitelesnek a fájdalma kinyilvánítását. Tisztában van vele, hogy a világ nem igazán vevő az ilyen viselkedésre, de képtelen uralkodni magán. És őszintén szólva nem is akar.

Csaba viszont – mint a nagy többség – nem tudott mit kezdeni ezzel. A kérdéseket rágalmazásnak vette, a vitákat vallatásnak. Tartott a nőtől és vagy nem reagált – ami csak olaj volt a tűzre -, vagy úgy csűrte-csavarta a szálakat, hogy mindig mindenből ő jöjjön ki kedves, jólelkű srácként, aki a légynek sem tudna ártani.

Tényleg nem volt trágár fajta, se hűtlen. Viszont maximálisan konfliktuskerülő volt. Olyan férfi, aki ha szorult a hurok, inkább mindent hárított. Nem volt olyan opció, hogy benne van a hiba. Ha mégis, annak az okát valami úton-módon a másikra hárította, ergó mégsem ő volt a hibás semmiben…

Pedig Emma nem volt hisztis. Nem féltékenykedett, nem ellenőrizgette. Nem indult egyszerűen a távkapcsolatuk, de kitartottak egymás mellett. A legnagyobb veszekedések vége is mindig az lett, hogy szeretik egymást és lehetne ezt máshogy is. Ezredszer is nekifutottak, majd ezeregyedszer is kimondták, hogy vége. Ördögi kör: két rendes ember velejéig mérgezi a másikat a tulajdon szerelmével.

Ördögi kör, amiben az “örökre vége” kiáltás csak pár napot jelent, és a “most már minden rendben lesz” állapot sem több a vihar előtti csendnél.  Van, akik szerint nem normálisak, amiért így élnek. Vannak, akik szerint ilyen az igazi szenvedély. Emma nem tudta eldönteni, melyik az igaz. Vajon le lehet így élni egy egész életet?

Nyitókép: Pexels

Tovább olvasok